„… a 9 és 12 közötti idősávban menjenek azok a 65 éven felüliek az élelmiszer boltokba, akik másképpen ezt nem tudják megoldani.”
Ma reggel szembesültem a rendelet pontos szövegével, amikor 9 előtt lett volna esedékes elszaladni a postára. Azt hittem, hogy csak délután lehet majd a határidős küldeményt feladni, ezért nem siettem az aláírásokkal. Biztos voltam benne, hogy délelőtt boltba, patikába, postára csak a 65 éven felettiek mehetnek, a délután lesz a miénk. De nem.
Mert reggel 9 óráig lehet 65 év alatt ügyeket intéznünk, levelet, csekket feladni és bevásárolni. Nem is értettem, mi ebben a logika. És amikor hallottam, hogy mennyi idős ember fogadta bosszúsan a legfrissebb rendeletet, igazat is adtam nekik. Ők alszanak a legkevesebbet, ők kelnek a legkorábban, természetes, hogy a reggel 6 és 9 közötti idősáv az övék kellett volna legyen.
Aztán eszembe jutott, hogy akik a legkorábban indulnak munkába, azoknak pont így a legjobb. Hogy induláskor még be tudjanak ugrani a boltba. Aki pedig 65 feletti, az könnyebben be tudja osztani a délelőttjét. Nem, nem hangzik túl empatikusan, de mégiscsak: várhat. Most igazán várhat.
Senki se látja előre, meddig tart a járvány veszélyhelyzet, azt sem, hogy mennyire fog tőle földbe állni a gazdaság. Az elején még a legtöbbünk által pánikkeltésnek tűnő cikkezések egyik napról a másikra váltak realitássá. A kezdeti viharfelhőkből viharfellegek lettek, és egyre borúlátóbbak vagyunk. Újabb és újabb újratervezés zajlik körülöttünk. Még két fokkal magasabb létra kellene, hogy a gödörből kijöjjünk, még néggyel, még tízzel. Hopp, most egy teljes létrahosszal kerültünk lejjebb… és a járvány tetőzését június-júliusra saccolják. Mintha még csak az első fejezet bevezetőjénél járnánk.
Lassan, de biztosan fogynak az álláshelyek. Az egyik szomszéd faluban működő vállalkozás legyártotta az utolsó darabokat az Olaszországból érkezett alapanyagokból, a szerelvényeket még éppen értékesíteni tudta, aztán szélnek eresztette az összes alkalmazottját. Az utolsó két feladat két gödör ásása volt. A telephelyet őrző kutyáknak, amiket az állatorvos távozása után odatemettek. Roló.
Már most egyre többen kényszerből maradnak otthon, és a nagy elbocsátások csak ezután jönnek. Nem tudjuk még, hogy mennyi áldozatot kell még hoznunk. Egy kis mozgásterünk azért mindig akad: súlyozni a nehézségek között. Fél szemmel mindig azokat lesni, akik nálunk még lejjebb kerültek. A kijárási korlátozás fenti példájánál maradva: nem füstölögni azon, hogy nem lehetek ott nyitáskor a boltban, vagy a postán, ahogy megszoktam, hanem belegondolni azoknak a helyzetébe, akik már most sokkal jobban a bőrükön érzik a válságos időket, mint én. Ez még csak a harmadik hét, és a társadalom türelme mintha már el is párolgott volna. Vadulunk és a vadulásnak még korántsincs vége. Így nehéz lesz.
Nem elég azokra a terhekre felkészülni, amik felénk rohannak? Miért kell még a „békeidőkben” megszokott kispolgári attitűdünkkel még további terheket pakolni a saját vállunkra. Tudtunk- vagy sem, bővölködni, most már mindegy. Most annak jött el az ideje, hogy megtanuljunk szűkölködni.
Egy nyugdíj, munkanélküli segély, társadalombiztosítás és sor egyéb más, számunkra megszokott alapellátást nem ismerő férfi erről ezt írta: „Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.” (Filippi 4,12)
És még folytatta, de azért már tessék kattintani.
(Kép: egerhírek.hu)