Ingyen átadja a kormány a geszti Tisza-kastélyt a református egyháznak, ez áll a Lázár János által az Országgyűlés elég beterjesztett, februári törvénymódosításban, amiről jövő kedden vitázik a Ház. Módosítani kell ugyanis a szándék megvalósítása érdekében a nemzeti és az állami vagyonról szóló törvényt. A kastélyt azért kapják meg a reformátusok, hogy oktatási és továbbképzési központot alakítsanak ott ki, illetve elősegítsék a kulturális és hitéleti feladatokat. Egy feltétel van: az egyháznak kell állnia az ingatlan fenntartását.
Néhány napja már akartam erről a Tisza kastély történetről írni, csak akkor egy időszerűbb esemény más irányba vitt. Akkor is a hvg cikkei között találtam egy hír-szösszenetet ugyanerről a témáról. Aztán immár névvel kerekedett egy még meg nem történt, de érzelmek felkavarására alkalmas írás.
A történet summásan annyi, hogy az 1772-ben épült geszti Tisza kastélyt, amelyen az utolsó nagyobb méretű felújítás 1902-ben történt, az állam, amely ennek tulajdonosa, a református egyháznak akarja átadni használatra és működtetésre. Nos, mi ezzel a baj? – kérdezhetné a jóindulatú olvasó, már ha nem előítéletes.
A cikk ugyanis sugallmazza, hogy mennyi minden jó dolgot tehetne ott az állam vagy az önkormányzat.
Sajnálom, hogy a cikkíró nem lapozott bele a mai - kelet-magyarországi – valóságba, Geszt jelenébe. Nem kell cinikusnak se lenni, hogy valaki feltételezze a gesztiekről, miszerint szeretik szülőföldjüket, s benne azt a kastélyt is, amelyik igazából egykori urai révén rárajzolják a történelem térképére a települést. Ma Geszt a román határtól fél kilométerre fekszik, 821 fő lakossal, a legutóbbi népszámlálás szerint 79 % magyar, 21 % önmagát cigánynak valló etnikai megoszlásban. Ha az általános magyarországi állapotokat vetítjük rá a falura, nem egy pénztől hemzsegő nagyvállalkozói réteg képezi a lakosság jelentős részét, az életkori megoszlás sem hiszem, hogy sokkal jobb lenne a magyar falusi átlagnál. Ehhez társul még, hogy mekkora a turisztikai potenciál ebben a régióban és mennyi humán tőke állna rendelkezésre egy esetleges önkormányzati működtetés esetén. Állami működtetésben már csak az a kérdés merül fel, hogy melyik csúcsmenedzser megy le egy elöregedő faluba a cikkeket oly könnyen fabrikáló fővárosi miliőből, hogy élettel töltsön meg egy felújított kastélyt?.jpg)
Mi történik, ha az egykori Tisza kastélyt a református egyház kapja meg felújítva, azzal a kötelezettséggel, hogy töltse meg élettel és működtesse?
Van ma egy bizonyos premissza, amelyik az egyházakra, mint potenciális ellenfélre (ellenségre?) tekint. Hát nem jó az, ha egy peremvidékre szorult érték újból megtelik élettel? Ha a református egyház nyit ajtót bárki Gesztre látogató vendég előtt, mi a baj?
Arról, hogy milyen gazdája volt az állam az magyarországi kastélyoknak, 1945 utánról van tapasztalat. Nemcsak a gerófok elleni ideologikus korszakból, hanem a rendszerváltást követően is. Ahol én élek, a rendszerváltáskor még jórészt álltak azok a régi világból maradt kastélyok és udvarházak, amelyek a település-képet meghatározták, negyedszázaddal később a nagy szabadságban sok eltűnt, illetve olyan állapotba jutott, hogy már csak a bontásuk lehetséges.
Geszt és a Tiszák elválaszthatatlanok. De elválaszthatatlan a Tisza család és a reformátusság is. Nemcsak abban, hogy közegyházi tisztséget viseltek, Tisza István főgondnoka volt a Dunántúli egyházkerületnek, hanem ahogyan a kálvini puritán erkölcs meghatározta közéleti és politikai magatartásukat. Tisza Lajos nélkül Szeged nem lenne az, ami lett az 1879-es nagyárvíz után. Tisza Kálmán portréjához Mikszáth Kálmán parlamenti tárcáit érdemes meglapozni. Tisza István hármójuk közül a legtudatosabb kálvinista, akinek a reformátusság nem csupán máz volt és hivatkozási alap, hanem életgyakorlat. Egy anekdotának is beillő történet szerint presbiteri tisztségégét a geszti gyülekezetben olyan komolyan vette, mint az országos ügyeket. A történet szerint közös minisztériumi ülésen voltak magyar kormány tagjai Bécsben a császárnál, a késő estébe forduló időben a még hátralévő napirendi pontokra és a jelenlévők fáradtságára tekintettel Ferenc József azt javasolta, hogy másnapra kellene halasztani a még megbeszélendőket. Ekkor Tisza István felállt: Felség, engedelmével, az nem lehet, én holnap hajnalban a budapesti gyorssal indulok haza, mert este Geszten presbiteri gyűlésen kell lennem. Az uralkodó engedett, az országos ügyeket a vonatindulásig letárgyalták.
Egy épületnek nemcsak története, de lelke is van. Ha a református egyház megkapja és lélekkel tölti meg a falakat, akkor visszavisz valamit abból, amit a hely szellemének nevezünk. És biztos vagyok benne, hogy a Tiszák hagyatékának méltó képviseletét is vállalja és gondozni fogja. A Viharsarokba ellátogató turista pedig nemcsak épületet, építészeti stílust lát majd, netán száraz adathalmazt hall majd felsorolni, hanem szembesülni fog egy olyan szellemiséggel, amely a magyarságban volt és most is jelenlevő. Ez pedig az igazság része, amelyet nem árt tudni úgy a nyugat, mint a kelet felől érkezőknek.
Hozzászólások