Ha a halál árnyéka völgyében járok is,
nem félek semmi bajtól,
mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Most, hogy itt van ez a vírus, sokaknak az a mindennapi imája, hogy „csak ezt éljem túl”. Ez teljesen természetes. Az élet már csak ilyen, túlélések sorozata. Kívánom és is mindenkinek, magamnak is, hogy éljük túl ezt a fenyegetettséget, s valahogy ússzuk meg ép bőrrel, minél kevesebb és kisebb megrázkódtatással. De…
De azért közben nem árt arra sem gondolni, hogy egyszer, akárhogyan is, eljön az a pont, amit nem fogunk túlélni, s a kisebb-nagyobb túlélések sorozata befejeződik. Betesznek bennünket egy koporsóba, elhamvasztanak, mindegy. Majd osztozunk mi is az egyetemes emberi sorsban: meghalunk. Ez azért elég riasztó. Zsigerileg tiltakozunk ellene, működik az életösztön.
De nem csak ösztön van itt, hanem valami egészen mélyről feltörő tiltakozás az értelmetlenség ellen. Mert hiszen a halál ellentmond mindannak, amit az ember értelmesnek tart. A halál értelmetlen. A halállal való szembesülés olyan, mint amikor az ember bambán néz önmaga elé, s látja a semmit. Vagy inkább, mint amikor a semmi néz ki az emberből. A halál mindent megkérdőjelez, ami az embert emberré teszi.
De lépjünk túl a személyességen. Mi van ugyanis akkor, ha az egész emberi történet múlandóságára gondolunk? A totális pusztulásra? Majd lesz az emberből űrszemét a világával együtt, a mindenség egy tovatűnő és felejthető epizódja. Nem olyan elképzelhetetlen ez. Inkább az az elképzelhetetlen, hogy ez a világ, amelyben az embernek élnie adatott, örökké fog tartani. Ha innen nézzük a dolgokat, egészen riasztó feltételezésekre juthatunk.
Például arra, hogy ez a valami, amit világnak hívunk, benne az emberi jelenséggel, úgy értelmetlen, ahogy van. Nincs célja. Ezért a halál nem értelmetlen, hiszen az az átfogó, célirányos értelem, amit az ember keresne, nem is létezik. A világnak nincs végső értelme, s ezért fölösleges a halált az emberi lét központi problémájaként látni.
Ennek viszont ellentmond az a makacs tény, hogy az ember mégis csak túl tud látni a véges létezők világán, sőt határozottan van benne valami, ami egyenesen vágyódik az után, ami nem válik martalékává az elmúlásnak. Mintha az lenne az emberi lét alapélménye, hogy önmaga körülhatárolt, véges létében csonkának érzi magát, s azonosulni szeretne azzal, ami teljessé teszi. Elvágyódás valahová. Az Egészbe a töredékességből.
Ha viszont ez így van, márpedig így van, akkor a húsvét messze nem valamiféle mitikus történet, amelytől az emberi ész meghőköl, hanem pont fordítva, az emberi lét legbrutálisabb problematikájával, a halállal, a semmivel való szembenézés alaptörténete. A mi történetünk. Ezért én soha nem értettem azokat, akiknek húsvét szép és kedves ünnep, jó, hogy van, de Jézus Krisztus feltámadásának történetével már nem tudnak mit kezdeni. Merthogy az nem hihető. Ugyan már. A húsvét az ember végső jövőjének alaptörténete, s ha ez a történet a mítoszok, legendák, a „hívők” rózsaszínű fantazmagóriáinak világába lesz elkönyvelve, akkor nem marad semmink sem, ami a végső jövőnket beszélné el. Akkor a kereszténységből tényleg csak folklór lesz, de nem érvényességre igényt tartó világmagyarázat. A vicces az egészben az, hogy miközben az úgynevezett „ész” kikezdte húsvét történetét, képtelen arra, hogy az emberi lét végső kérdéseire bármiféle választ adjon.
A húsvétnál realistább és radikálisabb történetet nem ismerek, mert kihív a világban lét öntudatlanságából és önfeledtségéből. A húsvét problémalátásra tanít. Szembe mer nézni az emberi létezés átmenetiségének nagyon is reális, de iszonytató súlyával. De éppen ebből a mélységből emeli fel az embert oda, ahova mindig is tartozott, Isten valóságába.
S ez már messze túlmegy a „csak ezt éljük túl” evilági filozófiáján. Kívánom mindnyájunknak, hogy éljük túl a vírust. De még inkább azt, hogy a húsvéti történet felől lássuk önmagunkat. Most is, ebben a fenyegetettségben, a halál árnyékában.
Áldott Ünnepeket mindenkinek!
Hozzászólások