Ugyanis drámapályázatot hirdet a Budapest Bábszínház, egyrészt abból az apropóból, hogy idén ünneplik fennállásuk 70 éves évfordulóját, másrészt azért, hogy támogassák a fiatal drámaírókat, harmadrészt meg azért, hogy szülessen egy olyan úgy magyar színdarab, amely
KIFEJEZETTEN A 13-18 ÉVES KOR KÖZÖTTI KOROSZTÁLY PROBLÉMÁIRÓL SZÓL.
(A Budapest Bábszínház ugyanis már rég nem csak kisgyerekeknek játszik.)
Szóval ha valaki érez magában szándékot arra, hogy írjon egy ilyen darabot, ezen kívül 1984. január 1. és 2003. január 1. között született, az jól teszi, ha megnézi a részletes pályázati kiírást a Bábszínház honlapján.
Előre bocsátom, nem vagyok otthon a klasszikus drámák világában, nem szoktam olvasni, és sohasem próbálkoztam meg írni sem. Valahogy úgy voltam / vagyok vele, hogy a három nagy irodalmi műnem – líra, epika, dráma – közül ez utóbbi, melyben az érzelemre épülő lírával és az értelem-vezérelte epikával szemben az akarat játssza a főszerepet, nos, ez a voluntarista életszemlélet mindig távol állt tőlem. Most, amikor olvasom ezt a drámapályázati kiírást, és egyrészt tinédzser korú gyermekeimre, másrészt saját ifjúságom belső vívódásaira és külső környezetemmel való konfliktusaira gondolok, szeget üt a fejembe, hogy miért ne...? Miért ne próbálkozzak meg most legalább néhány vázlatféleséggel...? Csak így, versenyen kívül... Annál is inkább, mert már jócskán túlkorosnak számítok...
Okoska és a Bölcs... Akár ez is lehetne a címe az első színdarabnak, valóságos mesejátéknak, amelyet – amúgy Levente Péter és Móka Miki módján – a báb- és az élőszínház keverékeként jelenítenék meg a színpadon. Ez egyben modellezhetné a virtuális és a valóságos világ különbözőségét is. Ezen kívül ezzel a technikával a függőségi viszonyokat is jól ki lehetne ábrázolni: ki mozgatja a szálakat...? Ki irányít kicsodát...? Három szereplő lenne: 1, a valóságos Én. 2, a virtuális Én-t megszemélyesítő okos telefon, akit nevezzünk csak Okoskának. 3, egy titokzatos, bölcs barát... A cselekménynek pedig az lenne a lényege, hogy kire hallgassak? Az egyszerű, kézzel fogható, kényelmet adó, ám mégis bizonytalan szándékkal, kétes indulattal, fondorlatos lelkülettel bíró, rajtam zsarnokoskodni akaró, egész lényemet behálózni szándékozó Okoskára vagy Bölcsre, aki önzetlenül, egyszerűen csak segíteni akar, a barátom lenni. Létezik-e egyáltalán ilyen? Okoska minden igyekezete arra irányul, hogy Bölcs nem-létét bebizonyítsa... Ezzel szemben Bölcs állítja, hogy nem csupán ő él, hanem van élet a virtuális világon kívül is... Vannak még rajta kívül is élő emberek, jó barátok...! És van olyan életprogram, amely nem szoftver, mégis érdemes futtatni, élni...! Egyre erősebb értem a harc... Okoska akaratgyengítő vírusokkal és alkalmazásokkal támad, Bölcs pedig egyszerűen csak szeretné, ha látnám, érezném, hogy ő velem van, mellettem áll, szeret engem. Nos, kire hallgassak...?
Az osztályharc... Szó szerint, ugyanis ez a mozgalmas, pörgős, hangos színdarab egy iskolai osztályban játszódna... Az alapsztori pedig az lenne, hogy be akarják zárni az iskolát. Egyrészt azért mert úgy gondolják, hogy egyszer s mindenkorra véget kell vetni a tantárgyakra épülő oktatási rendszernek, mondván, hogy a holisztikus világlátásé a jövő, másrészt mert ez az osztály a leggyengébb, semmi motiváció, mindenki bukdácsol... A döntéshozóknak az a céljuk, hogy morálisan is szétbomlasszák az osztályt... Hogyan reagálnak erre a tanulók? Elkezdenek tanulni, mint a kis angyalok! Mindenki rájön, hogy van valami erőssége. Kezdetben megy a rivalizálás a különböző tantárgyakat favorizálók között. Ráadásul a társadalmi különbözőségek is kiütköznek pl. a konzervatív, de életképtelen törisek, aztán a törtető, a modern világ változásait leghamarabb lereagáló infósok és az egyszerű, nyers erőt képviselő tesisek között... Közben egyre jobb tanulmányi eredményeket érnek el, egyre magasabb szintű tudásra tesznek szert. A bioszosok már olyan kérdésekkel foglalkoznak, hogy hogyan mentsük meg a pusztuló világot, a vitában, konstruktív módon a fizikások és a hittanosok is rész vesznek... Végül eljutnak odáig, hogy a különböző tantárgyak, gondolkodásmódok és világszemléletek nem ellentétei egymásnak, hanem jól kiegészítik egymást. Természetesen az iskolát is sikerül ily módon, összefogva, egymással kibékülve megmenteni. Hogy a világot is..? Az még a jövő zenéje...
A drámaíró... Ez a monodráma egy olyan fiatal srácról szólna, aki soha nem olvasott és nem is szereti a drámákat, ám egyszer csak olvassa az interneten, hogy egy színtársulat drámapályázatot hirdet kamaszoknak... Először zsigerből elhessegeti magától a gondolatot is... Még hogy ő? És pont drámát...? Ő, aki egy konfliktuskerülő alkat... Különben is, kényelmes is vagyok, kellően lusta is, s számomra a világ úgy jó, ahogy van... Minek ide dráma...? Aztán előjönnek benne a sokszor hallott szülői elvárások, kérdések... Mi érdekel, kisfiam...? Eldöntötted már, hogy mi akarsz lenni..? Így nem leszel senki... Így nem viszed semmire... Nem tudom, hogy hogyan, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy ülök a gép előtt, ki tudja már hányadszorra olvasva a pályázatot, s azt mondom magamban, félhangosan, kellően artikulálva, hogy ez is egy terület, hogy az ember kezdjen magával valamit... Később bevillantak arcok, osztálytársak nevei, meg hogy ki miből jó, ki milyen eredményeket tud felmutatni... Arra is emlékszem, arra gondoltam, hogy igazából nincs is életem... Nincs súlya, tétje, drámája... Minden olyan egyszerűnek, magától értetődőnek tűnik, tizenévesen... Hírek, események vannak, amiket én olvasok, nem komoly mű, ami rólam szól... Igen, legfeljebb statiszta vagyok a magam életében... Holott lehetnék főszereplője is... Vagy a drámaíró... Nézem a pályázatot... Hogy kezdjek hozzá...? Olvassam el előtte a világ dráma irodalmát...? Aztán elkezdtem leírni a kérdéseimet... Gondolataimat... Csak őszintén...! Amikor szembe kerültem önmagammal... Kényelmemmel, tehetetlenségemmel, kishitűségemmel... És jönnek a kísértések, ugyan, mit akarsz ezzel...? Feladjam vagy beadjam...?