„Teljesen megváltozott az életem. Ki merem jelenteni, hogy egészen más ember lett abból a férfiből, aki egykor voltam. Isten elvégezte bennem azt, hogy türelmes legyek, és segített abban is, hogy letegyem az életem a kezébe”– összegezte a börtönéveket és az azóta eltelt időt.
Ezt a vallomást egy Varga Lipót nevű szobafestő-mázoló mondta, akit 13 és fél évre ítéltek barátnője meggyilkolásáért, aki a börtönben megtért, s aki egy riportban őszintén bizonyságot tett a Jézus Krisztusban megtalált új életéről. És akinek az élettörténetét -ahogy azt más „laikusok” esetében is rendszeresen megteszem - én is beleszőttem a vasárnapi prédikációmba. S miután már nem először kapok pozitív visszajelzést arra nézve, hogy mennyire szükség van az ilyen „életszagú illusztrációkra” – nem beszélve arról, amikor egy gyülekezeti napon elhangzott laikus bizonyságtétel után valaki azt találta mondani, hogy „ez többet ért 10 prédikációnál”...- , úgy döntöttem így egy héttel karácsony előtt, hogy ezt a mai reposztot erre a témára szánom, laikusok kontra klerikusok... Jöjjenek az érvek-ellenérvek...!
Minden bizonnyal azért igénylik - mindenek előtt - az emberek a laikusok szolgálatát, bizonyságtételét, megnyilatkozását, hitvallását, mert a hívek, a hallgatók velük könnyebben tudnak azonosulni, mint a papokkal, lelkészekkel, igehirdetőkkel, a „klerikálisokkal”... Talán sokaknak furcsa lesz, amit most írok, de világi példaként párhuzamba állíthatjuk ezt a különböző valóságshow-kal, amelyeknek a sikereit is egyrészt az garantálja, hogy a néző úgy éli meg, mintha ő maga szerepelne a műsorban... Az egyházi „fogyasztók” is ilyen szempontból hitelesebbeknek gondolják a hozzá hasonló életet élő, problémákkal küzdő és örömöket megélő „profán prédikátorokat”, mint a csak hivatalból beszélő „szent embereket”... Ellenérvként viszont azt lehetne felhozni, hogy sokak számára pedig az a „misztikus aura” (nem találok rá jobb kifejezést, de biztos mindenki érti, hogy nagyjából mire gondolok...) a meggyőzőbb, ami a klérust „belengi”, körülövezi, nem is beszélve az egyházi „háttérről”, a felszentelésről, annak mindenféle jogi, teológiai és pszichikai megerősítő attitűdjéről, velejárójáról!
Aztán azért is szeretik őket hallgatni, látni vagy éppen olvasni, mert ők tényleg az életről beszélnek! Sőt, ezt leírom csupa nagy betűvel, igen, az ÉLET-ről! Egy kicsit (?) szemben azzal az élettel, amiről mi prédikálunk, s ami sokszor egy „szellemi valóság-tákolmánynak” tűnik a természetesen megélt és előadott élet mellett... És egy kicsit szemben a lelkészekkel, igehirdetőkkel, akik viszont sokszor nem csupán a bibliai-teológiai igazságokban, tételekben megfogalmazott valósághoz ragaszkodnak jobban, mint az „életszerű élethez”, hanem magához a kifejezési módhoz, ahhoz a bizonyos, egyházi berkekben sokat emlegetett „kánaáni nyelvezethez” is, mint lelkészi identitásuk egyfajta sajátos önigazolásához... Kollégáim alátámaszthatják: ha befejezzük az „egyházi szöveget” és rátérünk mondunk egy sztorira, élettörténetre, „látható többséggel” megnő a padokból kiemelkedő, az igehirdetőre figyelő fejek és tekintetek száma... Mondhatnánk erre, akkor megvan a megoldás, laikusokat a szószékekre...! Csakhogy, ez esetben – minden bizonnyal – túlságosan szubjektívvé válna az igehirdetés, mint a protestáns felekezetek legfőbb egyházi tevékenysége, életjelensége, a keresztyén misszió első számú eszköze... Biztos vagyok, hogy hosszabb távon az élet is azt igazolná, hogy szükség van a teológiai alapokra, a bibliai objektivitásra, az egyházi kontrollra...
Végül azért is lehetnek nagyon népszerűek a laikus bizonyságtévők -és éppen ezért is van rájuk legfőképpen szükség! - mert a legtöbb esetben ők maguk, az ő megváltozott életük a legfőbb bizonyíték Krisztus ügye mellett! Akik -mindenféle érdek nélkül – elmondják, hogy ilyen voltam, ezzé lettem, ergo, ezt tette velem Jézus Krisztus! Szemben a papokkal, lelkészekkel, akik egyrészt minden alkalommal nem beszélhetnek magukról, tehát eleve más a műfaj, másrészt valahol arra vannak kényszerítve, hogy vagy lehetőségként vagy pedig ígéretként beszéljenek a Krisztusban elnyerhető új életről, mint legfőbb Krisztus-érvről... „Nekem bizonyíték kell, nem ígéret...!” Emlékeznek még erre a régi dezodor-reklámra? Nos, aki látványosabb különbséget tud felmutatni „két élete” között, s mindezt hitelesen, nyilván arra nagyobb számban és mértékben lesznek vevők az emberek... Hasonlóan azokhoz a fogyókúra-receptekhez, melyek használóinak fényképét egymás mellé állítva a régi képekkel, szemmel látható módon mutatják a csodaszer hatékonyságát... Ellenérv? Baptista gyülekezetek honlapján nagyon gyakran olvashatunk bizonyságtételeket. Bevallom, sokszor ezekből is hozok (élet)példákat igehirdetésemhez. De... Egy bizonyos számú vallomás után azért nyilván nemcsak a „szakember”, hanem a jó értelemben vett egyszerű igehallgató is felfedez bizonyos sémákat, paneleket, ismétlődéseket... Ami önmagában nem baj, csakhogy tompítja a valóságot, csökkenti az életszerűséget, s már nem hat olyan meggyőző erővel, mint amikor először hall ilyet az ember...
Laikusok...? - tegyük fel végül a címben is megfogalmazott kérdést. Részemről igen, de azért – talán sikerült ezzel a kis expozéval alátámasztani – talán még ránk is szükség van...
Hozzászólások