Most még mindenki – nagyon helyesen – a járvány elleni küzdelemmel van elfoglalva. Viszont az nem kétséges, hogy ez a történet messze túlmutat önmagán, hiszen egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált ennek a világnak a sérülékenysége. Nem arra gondolok, hogy egy ilyen új vírussal szemben mennyire tehetetlen tud lenni az ember. Inkább arra, hogy ilyenkor kiderül, ami amúgy közhely, hogy a különböző, magas szinten szervezett rendszerek és hálózatok, tehát a létfenntartás struktúrái hogyan hálózzák be magát az embert.
Felvetődik az a kérdés, hogy az ember mennyiben és hogyan ura annak, amit létrehozott? Vajon a „csinált világ”, az energiaszolgáltatástól kezdve az élelmiszeriparon át a bankrendszerig, a globális kereskedelemtől a kommunikációig, van-e az emberért, avagy épp az emberi méltóság, szabadság, önrendelkezés csorbul, miután e rendszerek és hálózatok mindent és mindenkit önmagukba építenek? Ez a veszélyhelyzet számomra brutális nyíltsággal az arcomba vágja a nyílt titkot, hogy az ember valamiképp csapdahelyzetbe került, s egyszerre haszonélvezőjévé és foglyává, működtetőjévé és áldozatává vált annak, amit létrehozott. A kölcsönös globális függőségek olyan bonyolult hálózata alakult ki, amely azt az érzetet kelti, hogy nemhogy nőtt volna a szabadság, az önrendelkezés, a függetlenség köre, hanem összezsugorodott. Nincs mit tenni, az ember részévé vált annak, amit létrehozott, s mintha az, amit létrehozott, önálló életet élne.
Megengedhetetlen módon függetlenségről álmodozom. Nem esik nehezemre, mert én még tanúja és részese voltam annak a hagyományos paraszti világnak, amelyben ugyan politikailag senki sem volt független, de a fizikai létfenntartás messzire nem volt ennyire kiszolgáltatott, mint ma. Ha úgy tetszik, ebből a szempontból egy hagyományos parasztgazda messze függetlenebb volt, mint egy mai világpolgár, akinek az önrendelkezési szabadsága hovatovább arra zsugorodik, hogy eldöntheti, kékre festeti-e a haját, avagy pirosra, fiú akar-e lenni, avagy lány.
Egy vidéki parókián nőttem fel papgyerekként a késő-Rákosi és a korai-Kádár rendszerben, ami ugyebár nem volt éppen legkedvezőbb politikai miliő a családunk számára – enyhén fogalmazva. Mégis, visszagondolva, ha a fizikai létfenntartás szabadságát, és a csinált világba való beágyazottság fokát nézem, azt kell mondjam, a függetlenségnek volt olyan tere, amelyre ma nosztalgiával gondolok. Volt saját kutunk. Voltak állataink Volt gyümölcsünk és zöldségünk. Volt fűtőanyagunk. Nem függtünk ellátó rendszerektől, s nem kellett amiatt rettegnünk, hogy mi lesz, ha bezár a bolt, nem lesz áram, avagy víz. Most meg egyre gyakrabban gondolok arra, hogy jó, hogy van laptopom meg okostelefonom, de tán nem ártana egy kutat ásatni, s talán érdemes lenne némi fát is beszerezni, cserépkályhát építtetni, no meg egy jó kis sparhelt is elkelne. Istenem, a régi jó sparhelt! 
Jó lenne függetlennek lenni, s nem azon filózni, hogy ellátórendszerek része vagyok, s ki tudja, mikor áll fejre ez az egész?
Persze, ez csak afféle megszépítő nosztalgiázás az elvesztett függetlenségről, hiszen semmi kedvem újra lovaskocsin közlekedni, pottyantós vécén végezni a dolgomat újságpapírt használva, napokat áldozni a nagymosásra. Semmi kedvem sincs eldobni a laptopomat, lemondani az okostelefonról, a gyógyszereimről, a kártyáimról, a kódjaimról, egyszóval mindarról, amelyet éppen azok rendszerek hoznak létre, a „csinált világ”, amelyeknek egyszerre vagyok a működtetője, a haszonélvezője, a foglya és az áldozata.
Ami engem illet, az a tippem, hogy a járvány után lehetségesek némi korrekciók, de lényegében a dolgok folytatódnak tovább: marad a haszonelvűség, mint a világ szervező elvének az alapja, mert ez felel meg leginkább a bűnös emberi természetnek. Mert mint tudjuk, az ember mindig ugyanaz.
A valódi kérdés nyilván az lenne, ha már szabadságról és függetlenségről beszélünk, hogy ki tudja az embert megszabadítani önmagától? Ez a veszélyhelyzet inspiráció lehet a végső kérdésekkel való szembesülésre, mint előző posztomban írtam, egy hazug emberképpel való leszámolásra. De ez már túl messzire és mélyre vezetne, jobb ebbe nem is belegondolni.
Hát, így vagyunk mi, emberek, egyszerre bezárva ide, és elvágyódva ebből a világból.