...megérkezik mindenki, várja, hogy találkozzon Istennel és a többiekkel. Az elmúlt napok során már megtapasztalt közösség újra létrejön. A nap sem süt annyira, közelebb is lehet menni. Közelebb egymáshoz, közelebb a színpadhoz. A tér megtelik, nemcsak emberekkel, de Isten jelenlétével is.

Nem egy szükséges plusz - csillag.reformatus.hu

 

Annyit azért elárulok nagy hirtelen itt az elején, hogy az írással kapcsolatban az egyik legnagyobb problémám általában a jó cím megtalálását jelenti. Kifejező, találó, vagyis jó címet adni valaminek sohasem könnyű, most azonban az idei Csillagponttal kapcsolatban előre tudtam, mit írok a mai reposzt elejére. Merthogy számomra a Csillagpont tökéletesen olyan, mint egy gólhelyzet. Hogy mégis, miért? Nos…

Gólhelyzetnek azt nevezzük, amit egy csapat kemény munkával kialakít, amikor addig járatják a labdát, addig cserélik a helyüket a játékosok, amíg a kapu közelébe nem jutnak. Ott pedig már csak a csatár ügyességén múlik, sikerül-e a gólhelyzetet gólra váltani, örül-e szurkolótábor, tapsol-e a közönség, vagy csupán egy nagy sóhaj, esetleg ellentámadás és kapott gól lesz az ígéretes szituációból. Gólhelyzet tehát az, amit végső soron csak be kell rúgni, és igen, a Csillagpont is ilyen: csak gólra kell váltani, csak be kell lőni, még akkor is, ha korántsem egyszerű ez a feladat.

Gólhelyzet azért, mert a Csillagpontra több ezer református fiatal érkezik. (Hála a 2015-re végrehajtott profiltisztításnak, egyre inkább nyilvánvaló, hogy a Csillagpont a középiskolás és egyetemi korosztály találkozójává válik, ami persze még így is elég széles spektrumot, nagy merítést jelent, mégis, ez szükséges ahhoz, hogy az adott célcsoportot kellő alapossággal és komolysággal megszólíthassuk.) Ezek a fiatalok most is megjelentek a Csillagponton, hallották az eladásokat, az igei útmutatást, beszéltek és beszélgettek, kérdeztek, válaszoltak. Vagyis: jelen voltak. Éppen ezért gondolom én is közhelyszerűen: a Csillagpont legnagyobb sikere, hogy létezik, hogy kitalálták, hogy hosszú idő óta el lehet ide vinni a fiataljainkat, református iskolába járó diákjainkat. Őszintén mondom, megrémültem, amikor év elején kiderült, hogy egyházunk anyagi helyzete miatt veszélybe került a Csillagpont. Laikusként azt mondom: talán a legkomolyabb hibát követte volna el az egyházi vezetés, ha elmarad, ha hagyja szépen-lassan elsorvadni ezt a kiváló kezdeményezést. Merthogy a keret létezik, a Csillagpont működik, a fiatalok pedig várják. Ezt a keretet kellene tartalommal megtölteni, gazdaságilag racionalizálni, profilt tisztítani, közösen gondolkodni a „hogyan tovább”-ról, de kényszerűségre hivatkozva elhagyni, vagyis lassú halálra ítélni egyszerűen nem szabad. (Vagy, hogy a címnél maradjak: ez bizony öngól lenne.)

Nem azt állítom tehát, hogy Csillagpont nélkül nincs egyház, nincs egyházi ifjúsági munka, de azt annál inkább, hogy a Csillagpont egy fontos és értékes alkalommá vált, ami sokat segíthet a lelkipásztoroknak és iskoláinknak a fiatalok elérésében, motiválásában, hitre jutásában, hitre nevelésében. Éppen ezért talán inkább el kellene határozni, hogy a Csillagpont léte, az ifjúsági munka egyszerűen nem lehet pénz kérdése. Vagy úgy is mondhatnám: minden pénzt meg kell érjen, hogy eljussunk a fiatalokhoz, hogy megszólítsuk őket. (Sőt, hadd jegyezzem meg halkan: szükség lenne a Csillagpontból kinőttek, a családosok számára is egy hasonló alkalomra…) Kedves Református Egyház, ha fontos nekünk a jelenünk és a jövőnk, akkor a lehető legtöbb erőforrásunkat fordítsuk a gyerekek, a fiatalok, a családok felé! Bár én csak résztvevő, fiatalokat elkísérő lelkipásztor voltam ezen a Csillagponton is, hálás vagyok azért, hogy mégiscsak sikerült életben tartani/megrendezni az idei Találkozót. Köszönjük mindazoknak, akiket illet!

Persze jogosan mondhatná valaki: azért mégiscsak jelen vagyunk a fiatalok között. Íme a Csillagpont, íme egyházi iskoláink, íme a hittanoktatás új formája. Igen, ez mind szép és jó, csakhogy vegyük észre azt is: ezek a fiatalok megjelennek ugyan, de kisvártatva el is tűnnek, meglehetősen kis részüket sikerül integrálnunk a gyülekezeteinkbe. Ez talán azért is történhet, mert nem fordítunk elég energiát rájuk, nem vesszük elég komolyan őket. Nekem legalábbis nagyon sokan hiányoztak: sok-sok lelkipásztor, aki máskor halálra aggódja magát az egyház jövőjén, hiányolja a lendületet, a fiatalok megszólítását; sok-sok vallástanár, iskolában szolgáló lelkész, akiknek majdhogynem kötelessége lenne a csp-s jelenlét. Ne feledjük: a gólhelyzetet kidolgozó csapatba nem csupán azok tartoznak, akik létrehozták, koordinálták, felügyelték az idei találkozót; nemcsak az előadók, az igei szolgálatot végzők, az önkéntesek; hanem legalább annyira azok is, akik meghallották a hívást, jöttek, sőt, hoztak magukkal másokat is. Nélkületek a meccs unalmas, a gólhelyzet kimarad, a nézők fütyülnek. Vajon miért nem jöttetek, amikor jöhettetek volna, amikor itt lett volna a helyetek? Miért akartok nézők lenni, mikor be is állhatnátok?

És hogy milyen volt a 2015-ös tatai Csillagpont? Erre a kérdésre válaszoljon ki-ki vérmérséklete szerint, aki kapott valamit ettől a Találkozótól, annak nyilván pozitív az összkép. Nekem a lelki programok (reggeli és esti áhítat, délelőtti előadás) bejöttek, Pál Feri szenzációs volt, az uszoda megtelt, a fociról társak hiányában lemaradtam, a hárfáról megtudtam, hogy pedál is tartozik hozzá, a meleg pedig kifejezetten jól esett, én még bőrig áztam négy éve, úgyhogy értékeltem a mezőtúrihoz hasonló perzselő napsütést. Ami pedig nálam sokkal, de sokkal fontosabb: a velem érkező srácok számára sokat jelentett ez a pár nap, csapatépítést, lelki erősödést, új üzenetet. Imádkozom azért, hogy ők is meghallják a délelőtti előadás utolsó mondatait: gyönyörűek vagytok! Ti vagytok az egyház!

Péntek este autóban ülve, lecsúszva a mindenkori Csillagpont egyik legfelemelőbb részéről, a szombati úrvacsorás istentiszteletről, kissé szomorúan összegeztem: olyanok vagyunk, mint a Feltámadottal való találkozásból kimaradó Tamás. Át kellene élnünk Krisztus jelenlétét, meg kellene látnunk Őt, mi azonban nem vagyunk ott, kimaradunk…mégis, olyan jó tudnunk: Tamás sem maradt, nem maradhatott ki a találkozásból. Remélem, a legközelebbi Találkozón mi is úrvacsorázhatunk, és abban is bízom, hogy mindezt a Csillagpontról kimaradókkal együtt tehetem. Így lesz a gólhelyzetből diadal, nézőből csapattag, közös ünneplés. Bárcsak így történne!