A sztori lényege tömören annyi, hogy a vásárló átverve érzi magát, hiszen a kiírt kb. 5,3 kg-os mennyiség helyett, az ő vödrébe csak 4,2 kg fért. A vásárló feltalálta magát, külön zacskóba pakolta a különbözetet, mely megoldást a pénztárnál először nem akarták elfogadni, de aztán a boltvezető a balhé miatt mégis megengedte, hogy elvigye az 5,3 kg narancsot, mégha nem is fért bele a vödörbe.
Néhány alapigazságot tényleg meg kellene tanítani az emberek többségének. Például, hogy a multi nem hülye. A kereskedelmi egységek pedig végképp nem. Nem jótékonysági szervezetek ezek, hanem kőkemény üzleti érdekeltségű társaságok. Életeleműk, hogy legkisebb ráfordítással a legnagyobb hasznot érjék el.
Aztán tudomásul kellene venni azt is, hogy egy ilyen cég termékkínálatának összeállításán, tálalásán marketing szakemberek garmada dolgozik. Az egyes munkafázistól a végső nagy összképig akkora mérvű szellemi innováció van, aminek reális felmérésére nemhogy esélye sincs a földi halandónak egy bevásárlásnyi idő alatt, hanem aminek meg is kell térülnie. Mert ugye, a multi nem hülye. Megfordítja a tételt és nem tukmál, hanem rájátszik az ösztönökre. A győzelem, a nyerés öröme, a sikerben való részesedés belső késztetésére. Egyszerűen és zseniálisan: spirituális élményt ad az embernek.
Mert végül is minden hitkérdés.
Az önmagát modernnek nevező ember pedig meg van győződve, hogy ő birtokolja a tökéletességet. Választása hibátlan, döntése mindig jó, tetteinek nincsenek következményei, mindenért csak önmagának tartozik felelősséggel. Végül is egyetlen hiteles mércéje van az életnek: az én. Higgy önmagadban!
És ez a hit szembesül a másik önhitével, ami még csak nem is az immoralitás kihívása, hanem az önhitek egymással való küzdelme. Ezért a mai viszonyrendszerünk nem szolidáris, egymásra támaszkodó, egymást segítő, hanem konfrontatív, ami viszont azért nem szül konfliktusokat, mert a lelepleződés ellen vagy jogi formulákkal vagy utólagos engedményekkel védekezik. Végül is a hiányzó narancs dekákat elbírja a „mellétett zacskó” különbözete.
Nemrég figyeltem fel egy érdekes jelenségre, hogy bizonyos termékeknél a nagyobb mennyiség átlagosan többe is kerül. Ez szembe megy az eddig elfogadottnak tekintett szokásrendszerrel. Feltehetően tudatosan. A nagy zsákmányhoz szokott fogyasztó ösztönösen elkönyvelte a mennyiség-ár fordított viszonyát. Míg rájön ennek nem egyértelműségére, addig busásan megfizette annak árát.
Újabban egy érdekes jelenségnek lehetünk tanúi. Azt hittem először, hogy tévedésből megesett történetek, mígnem két helyről is hallottam, hogy ugyanez megesett velük is, nevezetesen, hogy a gép valamiért „nem jól számolja ki” a visszajárót. Fejben legtöbbször lefuttatom az áru értékét. Kis tételben egészen pontosan, nagyobban megközelítőleg. Nemrég le sem rakta a hölgy a visszajárót, mikor jeleztem, hogy nem jó az összeg. Újra ütötte kasszán kívül és tényleg nem volt jó. Visszaadta a hiányzó összeget, szinte haragvóan. Legtöbben pedig nem is gyanakodnak: a technikában való bizalom határtalan. A pénztárgép kódlehúzogatása nem tévedhet. A japánok is ezt hitték. Fukusima nem azért volt katasztrofális a japán társadalomnak, mert akkora emberáldozatokkal járt volna, hanem mert megingatta a technikába vetet hitet. Megingott a bálvány és ledőlt. Semmi sem tökéletes, ami emberi.
Az önhit minden pótlékával együtt sem.
Szükség van valami másra. Az abszolútum jelenlétére. Ebben a viszonyrendszerben, a személyes istenkapcsolatban születhet meg egy másfajta viszonyulás. Nevezhetjük ezt hitelességnek, amit majd követ a bizalom.
Hozzászólások