Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke az M1-en elmondta: mindenszentekkor, valamint halottak napján „emlékezni szoktunk”, de az ember ilyenkor sokkal inkább önmagát vigasztalja, amikor a halottakra emlékezik.
„Az embereknek sokkal nagyobb gondot kellene fordítaniuk ilyenkor arra, hogy békességet teremtsenek a lelkükben, mert tele vagyunk szorongással. A halál az ember életösztönét kínozza, és ahhoz, hogy az ember megnyugodjon, tudni kell megbocsátani” – fogalmazott Kozma Imre atya.
„Ahhoz, hogy szeretetben tudjunk élni egymással, késznek kell lenni arra, hogy az ember megbocsásson” – fűzte hozzá.Mindenszentek és halottak napján róják le legtöbben kegyeletüket elhunyt szeretteik előtt – hirado.hu
Mindenszentek napja van. Finoman szólva sem áll közel református egyházunk vallásgyakorlatához. Nem is erről az ünnepről szeretnék írni (az interneten több helyen is pontos leírást kapunk, hogy mit, mióta, kik és hogyan ünnepelték ezt a napot), hanem sokkal inkább magáról az ünneplésről, vagy inkább emlékezésről, megemlékezésről.
Mit jelentenek a ma emberének az olyan jeles napok mint a reformáció napja, a mindenszentek, a halottak napja és ne feledkezzünk meg az országunkban is divatossá vált: hallonweenről?
Az neten böngészve sok jó írást találtam, ami részletezi, hogy milyen hagyományok kötődnek a fentebb sorolt ünnepekhez. Olyan szokások, amelyek mára kivesztek vagy más gyakorlatok vették át helyüket. Az egyik ilyen, hogy mindenszentek napján a katolikus testvérek a lélekharangnál sorakozva vártak arra, hogy megkondíthassák a harangot annyiszor, ahány szerettüktől már búcsút vettek. Valahogy nem tudom elképzelni a mai világban, hogy az emberek napjuk egy részét azzal töltenék, hogy sorukra várakoznak.
A hírportálok inkább arról számolnak be, hogy az emberek tömegei keresik fel a temetőket, hogy elrendezzék a sírokat. Sokszor már egy héttel korábban elindulnak, hogy a lakóhelyüktől távolabbi sírokhoz is időben odaérjenek. Ezzel elkerülve a tömegeket is és az sem utolsó szempont, hogy valahogy bele kell illeszteni abba a kis szabadidőbe, ami rendelkezésünkre áll. Míg régen nem lehetett semmilyen munkát végezni, addig ma igyekszünk kilogikázni, hogy mindenhová odaérjünk.
Pedig az ünneplésnek, az emlékezésnek nem erről kellene szólnia! Kozma Imre atya szép gondolatokat adott át az őt hallgatóknak ezzel kapcsolatban. Felhívta arra a figyelmet, hogy miről kellene szólnia ezeknek a napoknak. A magunkba fordulás, az elcsendesedés, a békesség elérése lenne az igazi cél.
Nagy segítség ebben, mikor együtt ünnepelünk, mikor odaszánjuk az időt és önmagunkat, hogy az életünkben jelenlévő értékeknek helyet adjunk. Vagy éppen a múltból ránk hagyott értékeknek. Így tettünk tegnap este, a reformáció napján. A már hagyománnyá vált belső somogyi úrvacsorás istentiszteleten, ahol a környék gyülekezeti tagjai és lelkészei közös ünnepi alkalmat tartottak. Megadtuk a módját a megemlékezésnek. Együtt, egy szívvel és lélekkel, méltó keretek között emlékeztünk arra, ami fontos számunkra. Ilyennek gondolom az ünneplést.
A napokban ünnepel vagy inkább emlékezik a világ. Emlékezünk értékeinkre, elhunyt szeretteinkre és remélem egy kicsit arra is, hogy rohanó világban mik az igazi értékek.
„Az embereknek sokkal nagyobb gondot kellene fordítaniuk ilyenkor arra, hogy békességet teremtsenek a lelkükben, mert tele vagyunk szorongással. A halál az ember életösztönét kínozza, és ahhoz, hogy az ember megnyugodjon, tudni kell megbocsátani.” (Kozma Imre atya)
