Itt ülök Bordeaux-ban egy lenyűgöző stadionban, egy Eb-meccsen, épp az imént hangzott el az „Isten, áldd meg…”, jobbra tőlem több ezer magyar üvölti, hogy „Ria, ria”, minden olyan, mint egy megvalósult álom. (...)ne feledkezünk meg arról, hogy Dzsudzsákékért nem csak Magyarországon szurkolnak. Dunaszerdahelyen, Ungváron, Kolozsváron vagy Szabadkán ugyanúgy összehozta a magyarokat ez a meccs. Ugyanúgy, ahogy a külföldön élőket, dolgozókat.(...) Ők, sok millióan, a világ különböző pontjain mind felordítottak, amikor Szalai bevágta.(..)És most tényleg sikerült!
...szerte a világon boldog és büszke, aki magyar! (És talán még ugrál is.)
Ugye, ez nem csak álom?
Olyan volt ez, mint egy szép álom. Amit kértem, íme, teljesült. Milyen felemelő érzés kimondani: a magyar labdarúgó válogatott bátor, okos, hősies, szervezett játékkal, teljesen megérdemelten kettő nullás győzelmet aratott Ausztria fölött. Ki hitte volna ezt!
A csoda nem érhet véget, akármi is lesz ezek után. A magyar csapat megmutatta: újra ott vagyunk Európában – egyenesen a főbejáraton érkeztünk! A helyszínen szurkolókkal, az utcákon vonulókkal, az otthon könnyezőkkel együtt mondom: köszönöm Istenem, hogy magyarnak teremtettél!
Bocsánat a túlfűtött sorokért. Azt hiszem, nemcsak a szurkoló beszél belőlem, a harminc éve böjtölő, csodára váró, a vereségbe mindig csalódottan beletörődő fanatikus, sokkal inkább a magyar ember, aki ebben a győzelemben és az azt követő ünneplésben felvillanni lát valamit, amit úgy hívnak: nemzeti büszkeség. Vajon értjük-e mindnyájan, miről beszélek?
Nézem a magyar szurkolókat a meccsen, a televízió képernyőjén, a videókon. Többnyire fiatalok. Magyar sál, Magyarország feliratú póló, az arcokon piros-fehér-zöld díszítés. Nem tudom, ki, mennyit spórolt erre az útra, és azt sem tudom, mennyi közülük a példás keresztény életet élő családanya, családapa. (Ám mielőtt még rögtön eszünkbe jutna az unalomig ismételt sztereotípia a törő-zúzó huligánokról, tisztelettel kérek mindenkit: tegyük félre előítéleteinket. A mi táborunk megmutatta, hogyan kell tiszta szívből, Európát, sőt a világot ámulatba ejtve szurkolni. Bizonyítottuk már a jégkorong világbajnokságon is.) Csak azt tudom, hogy ezek a srácok könnyek között éneklik a Himnuszt, büszkén lobogtatják a magyar zászlót, és ha kell, akár a világ végére, de legalább Franciaországba elmennek szeretett csapatukért. Sokan nem Magyarországról, hanem a határokon túlról érkeztek, olyanok is akadnak, akik a tengerentúlról, több ezer kilométereket utaztak azért, hogy lássák játszani Magyarország válogatottját. Talán azért is, mert ez egy jó buli, és persze azért is, mert rajonganak a labdarúgásért. Leginkább pedig azért, mert a szívük ezért a hazáért dobog.
Felemelő volt látni, átélni, ahogyan emberek ezrei éltetik önfeledten a magyar csapatot. Valamiért itthon maradottak, a fociért korábban nem lelkesedők, hétköznapi emberek. A Nagykörúton megáll a villamosforgalom, piros-fehér-zöldbe öltözött mámoros szurkolók énekelnek. A magyar góloknál szinte robban az otthon, az utca, egymást ölelgeti boldog-boldogtalan. Az internetet elárasztják a nemzetiszín képek, bejegyzések. Akad, aki másról sem képes blogot írni, aki a könnyeit törölgeti, aki éjjel újraálmodja az egészet, mert nem hiszi el, hogy ilyen tényleg megtörténhet.
Szinte hihetetlen, hogy egy labdarúgó mérkőzés váltotta ki mindezt a magyar társadalomból. Vajon mi történt?
Úgy gondolom, az önfeledt mámor egyik kiváltója, hogy mégiscsak hosszú évtizedeket vártunk egy ilyen győzelemre. A labdarúgás a világ legnépszerűbb játéka, milliók rajonganak érte, mi pedig ennek a játéknak voltunk a császárai jó néhány évtizeddel ezelőtt. Hirtelen nem is emlékszem, mikor volt utoljára ekkora győzelemben részünk. Már a kijutás is hatalmas sikert jelentett a sok-sok évtizednyi böjt után, ám, ha lehet, az osztrákok legyőzése még ezt is felülmúlta. Ráadásul nemcsak annyi történt, hogy egy bűn rossz meccsen, egy lecsorgó labdából, a hosszabbítás hosszabbításában valahogy bekotortuk a labdát a hálóba – végig, érezhetően sokkal jobbak voltunk. Ez persze nem jelentett tökéletes játékot, az elején a kapufa is besegített, ám ahogyan múltak a percek, úgy váltunk egyre magabiztosabbá. De jó ezt leírni: a magyar csapat a maga szervezett, átgondolt és harcos játékával ellenfele fölé nőtt minden tekintetben. Látható, hogy Dárdai Pál, majd Bernd Storck munkájával reményt keltő folyamatok indultak meg a magyar labdarúgásban: az a hozzáállás és korszerű tudás, aminek legnagyobb bizonyítéka a magyar csapat több meccs óta tartó teljesítménye, bizalomra adhat okot a sportág felemelkedésével kapcsolatban. Ebből a szempontból az eddig látottak csak az előszelét jelenthetik annak, ahová hosszú évek kitartó munkájával, az előbb említett szereplők segítségével végre eljuthatunk.
Mindezekkel együtt az igazi ok mégiscsak a nemzeti büszkeség, amely ott szunnyadozik minden jó érzésű magyar ember szívében. Ezért örültünk annyian olyan felhőtlenül azon az estén. Büszkék vagyunk és megdobban a szívünk, ha magyar lobogót látunk, megilletődötten fejet hajtunk történelmünk hősei előtt, ugyanakkor szomorúak és dühösek vagyunk, ha rosszakat állítanak rólunk, ha lenéznek bennünket, vagy ha honfitársaink lejáratják a hazát, ahol élünk. Örömmel tölt el mindnyájunkat, ha győznek pólósaink, ha olimpiát nyernek úszóink, megdobban a szívünk, ha a csapat tagjai összekapaszkodva éneklik nemzeti imádságunkat, de büszkék vagyunk akkor is, ha magyar diák ér el valamilyen kiemelkedő eredményt egy nemzetközi versenyen. Büszkék vagyunk most is, hiszen a mi fiaink győztek, tőlük hangos a sportsajtó, gyermekeink értük lelkesednek. A nemzeti büszkeség természetes, nem csupán a mi kiváltságunk: az emberek talán a világ minden táján ösztönösen szeretik a hazájukat, büszkék őseikre, még ha ezt nem is egyforma intenzitással és hőfokon élik meg a mindennapokban.
Pontosan a nemzeti büszkeség az, amelyet oly sokszor próbáltak és próbálnak most is kiírtani a szívünkből, ki tudja, miért. Ne gondoljuk, hogy a gyűlölködés bajnokai, a kishitűség, a „merjünk kicsik lenni” hamis prófétái nem járhatnak sikerrel. Ők azok, akik nacionalizmust kiáltanak, akik nemet mondanak mindenre, ami nekünk érték, gúnyolják, gáncsolják, lenézik, ami számunkra sérthetetlen. Nekik csak az idegen szép, őket betegesen taszítja minden, ami nemzet, haza, összetartozás. Uralmuk évei alatt sok szívet megfertőztek már, nyomukban cinizmus, kishitűség, gyűlölet, megannyi frusztráció tombol.
Mégsem kell, egyszerűen nem szabad gyűlölnünk őket. A beteg szívnek gyógyszerre van szüksége, a recept pedig így hangzik: jóérzésű, melegszívű magyarok! Örüljetek! Ma, holnap, mindenkor!
Örüljetek! Ma pedig tiszta szívből, bátran, nagyon szurkoljatok!
Hozzászólások