A kormány annyit tud tenni, hogy munkaszüneti nappá nyilvánítja nagypénteket, hogy ünnep is legyen, az az egyházak feladata - mondta Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere…
Ott voltam azon az ülésen, sőt nem is messze a minisztertől, amikor elhangzott ez a mondat. Tényleg így hangzott el. És akkor felzúgott a taps. Nem megrendelésre, önkéntelenül. Ez a taps a Magyarországi Református Egyház legfőbb törvényhozó testületéből, a zsinati tagoktól indult és átragadt a jelenlévőkre.
Amúgy ez a testület nagyon fukar a tapsokkal és általában az elismerésekkel. Én úgy éreztem, hogy az ott lévők örülnek. Nem felekezeti hovatartozás, hanem az ünnep, ha úgy tetszik egy újabb egyházi ünnep kötelezettségek nélküli megünneplésének lehetőségén. Nem egyedüli Magyarország a Nagypénteknek állami ünnepek sorába emelésével. (Tegyük hozzá, ha majd elfogadják és törvénybe iktatják).
De mégis valamifajta jelzés, hogy azoknak legyen lehetősége, akik ünnepelni szeretnének. Nem véletlen, hogy egy egykori református lelkész miniszter tette meg az szabadnap és az ünnep közötti disztingváció igényét.
Az ünnep nem kötelezettség. Az ünnep emelkedettség. Ahogy egykori tanárom, a 20. század második felének egyik legnagyobb orientalistája, Komoróczy Géza fogalmazott: „Az ünnep teszi rendezetté az életet”. Megnyilvánulásai szerint nem volt hívő ember. Bár ki tudja az Örökkévaló utjait? De ez a mondata belém égett a sabbat lényegét illetően. Mi a Krisztus halála, ha nem Isten sabbatja? Aki elengedte egyszülött Fiát a Golgota keresztjéig! Értünk! Ég és föld rendült meg az első Nagypénteken. Katonák korbácsoltak, emberek kufárkodtak, kínzás volt és vér, kemény katonai szolgálat és véres látványosság, amikor egy cirénei embernek vállára, aki éppen Jeruzsálemben járt, egy keresztet tettek. Nem tudta ő, hogy kié, sem hogy miért. De vitte úgy egy-két stációt. Vagy többet is. Amire kötelezték a római katonák. Ünneppé keveseknek lett, pedig sokan sírtak.
Egy régi református nagypénteki ének így mondja:
„Sirasd meg, sirasd meg, bűneidet ó ember,
a Krisztus sírjához, úgy járulj ma könnyeddel…”
Nem is az a kérdés, hogy lehet-e ünnep a Nagypéntek, hanem, hogy lehet-e örömünnep a fájdalom és veszteség? Nem a miénk, hanem az Istené. Lehet, sőt valami különös méltósága van a sírásnak. Mert abban rejlik a vigasztalás lehetősége. Aki nem tud sírni és összerogyni, annak nincs öröme a felállásban sem. A sírás megkönnyebbülés. A sírás a lélek leplezetlen kitárulkozása a vigasztalás igényére.
Nagypéntek minként a Karácsony, Húsvét vagy Pünkösd nem lehet parancsszóra ünnep. De hiszem, hogy lesz ebben a kicsi hazában néhány ember, talán néhány száz, akár néhány ezer is, akik nem nyugdíjasok, s éppen azért mennek ünnepelni Nagypénteket, mert nem akadályozza őket a munkahelyi kötelezettség. Én azoktól nem félteném az ünnepet, akik távol maradnak. Krisztus áldozatából ennyi, amit megéreznek. Szabadok lehetnek jóra vagy gonoszságra, megtérésre vagy ellenállásra. Én inkább a lehetőséget látom azok számára, akik akár hagyományból, akár meggyőződésből magukra veszik az ünnepi feketét és elmennek a templomba, ahol nem némák sem a harangok, sem a szószékek, hanem lehetőséget adnak átgondolni az emberi lét értelmét egy világtörténelmet megfordító eseményben: a golgotai kereszt történésében.
Ha csak egyetlen ember lenne ebben a hazában, aki ezt megteheti, mert szabad, az se lenne kevés Isten előtt. Én mégis reménykedem, hogy sokkal többen lesznek.
Nem gondolom, hogy a keresztyén ünnepek csak a keresztyénekért lennének. Az ünnepben Isten maga jön közel, hogy megérintsen akár méltatlan embereket is. Ezért én örülök, ha szabaddá lesz a Nagypéntek. Mert nem több, de nem is kevesebb, mint lehetőség a Jézus Krisztusban megjelent Istennel való együttlétre.
Hozzászólások