Luther Márton vagyonára, családjára vonatkozó "magánvégrendeletét" és Julius Ludwig Grimm felfújható földgömbjét állítja ki a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. (…) Az 1542-es végrendelet Luther saját vagyonára, családjára vonatkozó "magánvégrendelet", amelyben nem a reformációról vagy az egyházról, hanem családjáról, feleségéről és gyermekeiről van szó. (…) A püspök megjegyezte: a dokumentum további különlegessége, hogy abban Luther - igen modern módon - nem gyerekeire, hanem özvegyére hagyta értékeit.
Luther Márton magánvégrendeletét állítja ki a Levéltár - ma.hu
Ilyen és ehhez hasonló címekkel garmadával fogunk találkozni már az idén is, de főleg a következő évben, az 500-as reformációs jubileum kapcsán: könyvek, tanulmányok, cikkek, előadások tucatjai próbálják majd emlékezetünkbe vésni a nagy reformátor szellemi és lelki hagyatékát. Itt viszont egy tényleges végrendeletről, egy nagyon is materiális jellegű dologról, egy kézzel fogható egyház- és kultúrtörténeti kincsről van szó, amelyet érdemes közelebbről is szemügyre venni!
Tudjuk, Luther életét, s még inkább utóéletét átszövik a legendák, lelki arculatát, kisugárzását gazdag „egyházi folklór” teszi élővé, s talán örök életűvé. Luther-kutató legyen a talpán, aki szét tudja választani életrajzában a valós eseményeket és azokat, melyek az évszázadok során csak úgy „ rárakódtak” az életműre. (Csak zárójelben jegyzem meg, ha most egy pisztolyt szegeznének a fejemhez, ijedtemben biztos fel tudnék sorolni vagy 15-20 Luther-anekdótát, amelyeket az évtizedek alatt felcsipegetett az ember, viszont Kálvinról akkor sem tudnék kapásból 5-nél többet mondani, ha már hallanám a kattanást, ahogy felhúzzák a fegyvert...) Az egyik kedvencem, amelyet az egyházért való aggódásukba már-már belebetegedő kollégáknak (is) szoktam mondani, mikor Luther egy nehéz nap után odamegy az ablakhoz, felnéz az égre, s azt mondja: - Uram, kié ez a világ, a tiéd vagy az enyém...? Visszamegy az íróasztalához, rajta mindenféle ügyes-peres egyházi papiros, megint odamegy az ablakhoz, s azt mondja: - Uram, kié ez az egyház, a tiéd vagy az enyém...? Mert ha a tiéd, akkor vigyázz rá, én elmegyek, s lefekszem...! Visszatérve ehhez a végrendelethez, ez – ellentétben a kedves, tanulságos, de bizonytalan történelmi értékű és hitelességű szájhagyománnyal – egy igazi, jó értelembe vett „corpus delecti” Luther valós személyiségéről, szellemiségéről, lelkiségéről.
Ez a „magánvégrendelet” önmagában is alkalmas arra, hogy bizonyítsa, hogy Luther számára nem csak az egyház, a reformáció, a „Krisztus-ügy” volt fontos, hanem saját családjának jövőjét is szívén viselte. Szintén zárójeles megjegyzés, hogy az egyházi- és a családi élet közötti egészséges egyensúly megtalálása sok lelkészcsalád számára jelent mindennapos problémát. Vagy abba a végletbe esik a „pater familias”, hogy annyira a nyájnak szenteli életét, hogy az övéi lassan már meg se ismerik az ő hangját (ez a ritkább eset) vagy pedig abba, hogy „főállású apaként” teljesen elhanyagolja gyülekezeti teendőit...
Fabinyi püspök úr a fenti cikkben arról beszélt, hogy ebben a végrendeletben a reformátor – a kor társadalmi gyakorlatával ellentétes módon – nem gyermekeire, hanem feleségére hagyta értékeit. „Ezt tudatosan tette, ha tetszik, a női emancipáció jegyében, hogy az özvegy ne kényszerüljön alamizsnára, hanem később ő adhassa tovább belátása szerint gyermekeinek a javakat.” Persze, túlzás lenne rögtön Luthert a női emancipáció előfutárának kikiáltani, egyvalaki ugyanis megelőzte, aki nem tett különbséget férfi és nő között, Jézus! Hogy írja Pál? „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban.” (Gal. 3, 28) Mindenesetre sokat mondó, hogy Luther nemcsak teológiai, hanem társadalmi értelemben is reformátor, vagy mondjuk így, reformer volt, tehát nem vált nála ketté a biblikus szemlélet és a társadalmi, sőt, a szociális gondolkodás, hanem amit megértett a Szentírásból, azt alkalmazta a magán- és közélet területeire, viszonyaira.
Úgy gondolom, minden örökség, egyben lelki hagyatékot is jelent. Ez a három lapból álló, hat oldalas régi okirat azt az üzenetet hordozza magában – túl azon, amit valóban tartalmaz – hogy felelősek vagyunk házastársunkért, gyermekeinkért, az ő jövőjükért! Ez az a gondolkodás és keresztyén gondoskodás, amit a reformátor egy klasszikus mondásban, sztoriban úgy fogalmazott meg, s terjesztette ki mindenkire, hogy ha tudnám, hogy holnap vége a világnak, még ma ültetnék egy almafát...! Végül: ha már újra az anekdótáknál járunk, s az elején említettem, hogy Luther sokkal inkább „legendaképző” egyéniség volt, mint Kálvin, azért a mi (református) reformátorunknak is van egy nevezetes hagyatéka, az a bizonyos középen kiszakadt szőnyeg, amely „fillérekért” kelt el egy aukción... Kereskedelmi értéke valóban nem volt, lelki viszont igen, hiszen a sok térdepelve elmondott imádság miatt feslett el, lyukadt ki Kálvin „imaszőnyege”... (Tréfás kedvű, replikázásra hajlamos, s nem utolsósorban önérzetes evangélikus kollégák visszavághatnának azzal, hogy tudományosan biztosan ki lehetne mutatni néhány megszáradt könnycseppet Luther végrendeletén, hogy mi, az evangélikusok, az utódok, az örökösök azt is elmondhassuk, hogy könnyekkel, imádságos szívvel vitte az Úr elé gyermekei sorsát és jövőjét...)