Lubics Szilvia a nők között negyedik helyen végzett a világ legkeményebbnek tartott ultramaratonján, az amerikai Badwatereren. (...) A Spartathlont háromszor megnyerő Lubics először indult ezen a versenyen. Már az, hogy rajthoz állhatott, sokat jelent. A szervezők ugyanis maguk választják ki afféle motivációs levél és a korábbi eredmények alapján, hogy ki indulhat. Minden évben limitált a létszám.
Pokoli hőség, nehéz terep: Lubics Szilvia negyedik a Badwateren - index.hu
Azt hiszem, jó páran követtük a neten Lubics Szilvi futását a világ legkeményebb futóversenyének mondott Badwater-en. Futni 45-50 fokban, futni 217 km-t, legyőzni 4450 méter szintemelkedést – erre valóban csak a legjobb, legelszántabb, legfelkészültebb futók képesek. Hadd legyünk rá büszkék, hogy nekünk van egy Lubics Szilvink, aki nemhogy „csak” beért a célba, hanem negyedik lett.
Hadd folytassam tovább: van egy Lubics Szilvink és rengeteg kiváló sportolónk, akik nap, mint nap nagyszerű eredményekkel gazdagítják a magyar sporttársadalmat.
Persze az örök kérdés sokak részéről mindig így hangzik: és ennek mi értelme?
Szerintem ennek az ún. örök kérdésnek nincs semmi értelme. Végső soron, ha innen nézzük, nemcsak az extrém sportnak számító ultrafutásnak nincs értelme, hanem semmilyen sportnak sem. Minek focizzon a gyerek, ha a magyar csapatok úgyis kiesnek, minek teniszezzen, úgysem ér el semmit, minek kosarazzon, úgysem jut ki az NBA-be, minek tornázzon, elvégre Ónody Henrietta volt az utolsó magyar tornásznő, aki olimpiát nyert, azt is 1992-ben. Minek fussunk, minek sportoljunk, minek rendezzünk bármilyen világeseményt, minek legyen triatlon, IronMan, toronyugrás, vízilabda, futóversenyek Budapesten, minek, minek, minek.
Végül is, igaz. Üljünk inkább a tv vagy az internet előtt, szidjuk a rendszert, zabáljuk a pörköltet, igyunk rá hideg sört, aztán ha bármi gond lenne, kapjunk be gyorsan valamilyen reklámozott gyógyszert. Éjjel keljünk fel elszívni egy szál cigit, reggel pedig kialvatlanul és idegesen, szigorúan reggeli nélkül vonuljunk be a munkahelyünkre. Ott hülyézzük le az összes kollégát, otthon vesszünk össze az asszonnyal, üvöltsünk a kölyökkel, majd vágjuk be az ajtót, és kezdődhet minden elölről. Ez is egy életforma, amolyan extrém sport. Valamiben elvégre úgyis meg kell halni…
Minek? Nem is értem a kérdést. Az ember azért sportol (értsd: akár Badwater-t, akár maratont fut, akár szinkronúszik, akár röplabdázik), mert örömét leli benne. Azért házasodunk, mert szerelmesek vagyunk, gyermekeket pedig azért vállalunk, mert örülünk az életnek és bízunk a jövőben. Kétségtelen, a sportban, a házasságban és a gyereknevelésben is nem kevés a kockázat, mégis: élni, szeretni és örülni mégiscsak jó dolog. Célt és értelmet ad az életnek, csakúgy, mint a szolgálat Annak dicsőségére, Aki erre visszavonhatatlanul elhívott.
Lubics Szilvi nagyon szeret futni (vagy ahogyan ő mondja: nem szeret nem futni), mint ahogyan a többi ultrafutó vagy maratonista is szereti, amit csinál. És azok is, akik ráéreztek a futás ízére, akik inkább felkelnek hajnalban, hogy munka előtt lenyomják a távot, akik inkább futnak szakadó hóesésben és mínuszban, tűző napon és didergős reggeleken, mintsem hogy otthon üljenek és sajnáltassák magukat. Nem pénz és szponzor motivál, hanem befutóérem, a Spartatlonon babérkoszorú, a Badwateren övcsat, az a felszabadító érzés, hogy meg tudom csinálni, hogy másoknak is példa lehetek.
Lubics Szilvi teljesítette a Badwater-t, előtte háromszor megnyerte a Spartatlont. Iszonyatos erőt és nagyszerű példát adott sokunknak. Lám, kitartással és felkészüléssel, nagyszerű csapattal a háta mögött mennyi mindenre képes az ember!
Köszönöm Szilvi! Kegyelem, hogy tehetted!
