Ezután az orvosok azt mondták, Trenton „soha többé nem lesz normális”. Az orvosok közölték a szülőkkel, hogy fiuk már nem fog felépülni, szervei azonban öt, átültetésre váró gyereket menthetnének meg. Ekkor a szülők aláírták a szervadományozásról szóló papírokat. „Igent mondtunk, ami Trenton életben tartását is jelentette, hogy az átültetésekig tisztán tartsák a szerveket. Másnapra előjegyezték egy utolsó agyi vizsgálatra, melynek célja a halál megállapítása, ekkor azonban életjeleket mutatott, így törölték a tesztet” – mondta az anya.
Egy nappal ezelőtt ébredt fel a kómából egy amerikai tinédzser, hogy lekapcsolták volna a gépekről - mandiner.hu
Hihetetlen, megdöbbentő, csodálatos. Ezek a jelzők juthatnak eszünkbe, amikor arról olvasunk, hogy egy 13 éves amerikai fiú, Trenton McKinley felébredt a kómából. Ritkán történik ez meg. És amikor mégis, az egész világot bejárja a hír.
Nem véletlenül. Mert ha van reménytelen helyzet, akkor egy kóma az. Minél tovább tart, annál kisebb az esélye a változásnak. Ahogyan múlnak a napok egymás után, egyre kevesebben maradnak a beteg környezetében, akik még bíznak.
De hogyan is lehetne életben tartani a reményt, amikor minden arról a mozdulatlanságról beszél, amit ez az állapot hoz magával? Amikor a hozzátartozók bemennek szerettükhöz, nap mint nap ugyanazzal szembesülnek. Nem látnak és hallanak mást, csak az életfunkciókat fenntartó gépek zaját, különösen, ha súlyosabb esetről van szó. Esetleg egy-egy önkéntelen mozdulatot, rándulást, amelybe az elején még próbálnak belekapaszkodni és jelentőséget tulajdonítani nekik, később azonban már ezek is belesimulnak a megszokottba.
Nem nehéz elképzelni azokat a szülőknek az érzéseit, leginkább tehetetlenségét, szenvedését, akiknek a fiát egy utánfutó ütötte fejbe. A baleset után több koponyaműtét következett, a fiúnál veseproblémák léptek fel és szívrohama is volt. Az egyik műtét során 15 percet töltött a klinikai halál állapotában. Le lehet írni ezeket a sorokat, de jelen lenni, végig kísérni valakit a betegségben, különösen szülőként, végtelenül nehéz. Azt látni, hogy valakinek, akinek az életet kellene sugározni és élvezni, éppen az életereje fogy el, természetellenes és elfogadhatatlan.
Az orvosok – akik nyilván láttak már hasonló esetet, tapasztalatokkal rendelkeztek kómás betegekről -, azt mondták, hogy Trenton „soha többé nem lesz normális”, nincs esély arra, hogy felépüljön, szervei azonban öt, beültetésre váró gyermeket menthetnének meg.
A szülők döntenek. Ha az ő gyermeküknek nincs esélye egy teljesebb életre, akkor legalább azokon segítenek, akiken még lehet. Beleegyeznek a szervadományozásba. Az életben tartó gépek lekapcsolása előtt egy nappal azonban a fiú életjeleket mutat. Azután tovább javul az állapota, míg végül arról olvasunk, hogy jár, beszél, olvas és még matekozik is. Sőt, a balesetre is emlékszik, amely megváltoztatta az életét. Édesanyja egyértelműen csodának látja azt, ami történt.
Mi más is lehetne? Itt nem lehet véletlenről vagy szerencséről beszélni vagy azzal magyarázni a történéseket, hogy valaki jókor volt jó helyen.
Mindig megrendít Mózes életéből az a pillanat, amikor arról olvasunk, hogy ott van az Ígéret földjének határán, megpillanthatja azt, de nem mehet oda be. Persze tudjuk, hogy Mózes esetében mindennek megvolt a maga előzménye. Mégis olyan a helyzet, mint amikor valakivel majdnem megtörténik valami, de mégsem. Mintha az utolsó pillanatban vétetne el egy lehetőség. Valami majdnem sikerül, de mégsem.
Mózesnek ez az élménye ismerős lehet a saját életünkből. Olyan helyzetek juthatnak eszünkbe, amikor már csak nagyon kicsi hiányzott ahhoz, hogy eljussunk valahova, elérjünk valamit, beteljesedjen az, amire vágytunk és várakoztunk. Jött azonban egy olyan pillanat, amely mindent megváltoztatott.
Lehetnek azonban olyan csodák a mi életünkben is, amikor ennek az ellenkezője történik. Amikor minden a mellett tanúskodna, hogy vége, nincs értelme reménykedni, el kell engedni az adott helyzetet, kapcsolatot, érzést. Minden a mellett szól, hogy valami nem élő többé, mégis, váratlanul életjelet kapunk. Talán mi is az utolsó pillanatban. Amikor már nem is számítottunk rá.
Milyen jó, hogy nem minden múlik rajtunk. Hogy lehet ajándékba kapni, ajándékként fogadni a reményt, az esélyt, az új életet.