Budapest – Debrecen – Mikepércs – Félezer kilométer lefutására vállalkozott egy református lelkész. Czapp József a reformáció 500. évfordulójára hívja fel a figyelmet és mozgalmat indít: azt szeretné, ha jobb, teljesebb életet élnénk. A mikepércsi lelkész adományt is gyűjt: a futás sikerétől függhet egy erdélyi kis templom és közösség sorsa.
Félezer kilométert fut a református lelkész - evangelikus.hu
Számomra ebben az évben ez az utolsó reposzt, így -gondoltam- egyrészt ezzel egy kicsit summázom ezt a jubileumi esztendőt, másrészt a másfél évvel ezelőtti, Czapp-féle futás hírére való „rácsatlakozással” tudatosan mintegy keretbe is foglalnám. Szerintem sokan emlékeznek rá, (Székely kollégám reposztolt is erről), annál is inkább, mert Czapp Józsi akciója volt ez első, jól megszervezett „reformációs emlékakció”, ráadásul a világi média felé is kellően el lett adva, nem beszélve a karitatív céljáról, illetve arról, hogy a későbbi, sokszor erőltetett eseményekkel, programokkal szemben ez tényleg egy egyszerű, mégis frappáns ötlet volt és sportteljesítménynek sem utolsó... Na szóval csak oda szeretnék kilyukadni, hogy év végére én is lefutottam az 500 km-t... Mondanám, hogy csak úgy magamnak, de ez nem teljesen igaz...
Engem elsősorban nem az egyház megújulására való figyelemfelhívás vezérelt, hanem 50 felé közeledő testem (-lelkem) reformációja... Tudja mindenki, mozgásszegény életmód... Amihez még hozzájött a tavalyi bringabalesetem lábszárcsonttöréssel megspékelve, hogy a lelkileg nyugtalan időt már ne is említsem... Szóval, tavasszal úgy döntöttem, hogy hajrá, a „láb mindig kéznél van”, irány a Marcal-part...! Hetente átlag 2-3X futottam 5-10 km közötti etapokat, így hozzávetőlegesen kiszámolva, összeadva, decemberre összejött az a bűvös 500 kilométer...
Hogy mire gondoltam legtöbbször ezeken a magányos futásokon? Paradox gondolat, de arra, hogy nem vagyok egyedül! Hogy vannak emberek – s nem csak családtagok és barátok – akik fontosak nekem! Például nagyon sokszor felvillantak még általános iskolás koromból olyan képek, amikor tesiórákon futottunk, vagy a Balaton parton, vagy a „magaspartok” alatt... 30-35 éve nem látott osztálytársak arca jelent meg lelki szemeim előtt... Persze, sokszor eszembe jutott „Czapper” is... Egyrészt az ő futása, másrészt azok az évek, amikor egy baráti társasághoz is tartoztunk...
S természetesen – gondolom ez részben „szakmai ártalom”, részben a keresztyén ember természetes létállapota... – az egyház is jelen volt „bennem” ezeken a futásokon...
Az egyháztörténelem... Nyáron egyszer elkocogtam egy őzike mellett... Magam is meglepődtem, hogy nem riadt meg, nem futott el... Ha én lettem volna Assisi Szent Ferenc, akár prédikálhattam is volna neki... Aztán olyat is láttam, hogy a parttól 50-100 m-re legel egy nyáj, pásztor meg sehol... Eszembe jutottak a hűtlen pásztorok (Ez.34!), meg az „árva eklézsiák”... Máskor pedig előfordult, hogy megtámadott egy osztrák nyugdíjas horgásznak a kutyája... S már villant is bennem a Habsburg ház 1707-es trónfosztása ill. Bercsényi híres mondása: „Eb ura fakó, József császár nem királyunk!”... Egy erdős részből kiérve mindig megdobogtatta a szívemet, mikor megpillantottam a magasi templom tornyát, s nem egyszer arra gondoltam, hogy mikor Szenczi Molnár Albert „ingajáratban” közlekedett Gönc és Vizsoly között, hogy a Károli által már elkészített fordítás lapjait a nyomdába vigye, neki is milyen sokat jelenthetett a távolból megjelenő, s egyre nagyobbá növő templomtorony látványa... Főleg az elején azt is megtettem néhányszor, hogy kora reggel futással kezdtem a napot. Rögtön, szinte az ébredés után... Na igen, az ébredések időszaka, a II. világháború után, mikor az alvó egyházból sokan ráébredtek arra, hogy igazából nincs semmink, minden elveszhet egy pillanat alatt, egyetlen esélyünk van, megragadni Isten kegyelmét... S ehhez jött még egy személyes élmény, emlék is: még a seregből, a reggeli, vagy még inkább hajnali futások, mintegy ébresztő gyanánt... S mivel mi, teológusok akkor már külön üteget (századot?) képeztünk, joggal érezhettük úgy magunkat, mint valami „üdvhadsereg”...
Persze, egy futó legtöbbször a saját futására, mozgására koncentrál. A jelenre. Esetemben sokszor az egyház jelenére... S próbáltam párhuzamot vonni a futás és az egyház működése között... Aki akárcsak egyszer is futott „tudatosan” az életében, az tudja, milyen érzés, amikor összeáll a mozgás, amikor harmonikusan együtt mozognak, dolgoznak az ember végtagjai, testrészei, s minden szervünk – szív, tüdő, kéz, láb stb. – azon van, hogy minél gazdaságosabban, kellemesebben, esetleg gyorsabban is fussunk... Pálnak az egyházról, mint Krisztus testéről szóló hasonlata, tanítása (I.Kor. 12, 12-26) alapján nekünk is így kellene organikus egységet és harmonikus egészet képeznünk! Ha mindenki a maga dolgát, szolgálatát végezné, ki-ki az Istentől kapott karizmái szerint. A hűséges szív-, a bizonyságtevő száj-, a diakóniai lelkületű kéz-, a fáradhatatlan láb-emberkék és így tovább...
Ezeken a futásokon volt még egy gyakran elém zakatoló látvány-élményem, igen a vonat... Tíz futás közben legalább 7-8 alkalommal messziről megláttam a Pápa-Celldömölk között közlekedő kis „piroskát”, 2-3 kocsival... Ez pedig az egyház jövőjére nézve töltött el felemás, furcsa érzésekkel, gondolatokkal, kérdésekkel... Merre megyünk...? Mit látnak rajtunk, bennünk az emberek, a „világ”...? Bennünk, akik „menetrend szerint” járunk a templomba, Isten házába... Akik kevesen vagyunk, jól kivehető a kocsikban néhány embernek, utasnak az árnya, sziluettje... Akik között - főleg szürkületkor, sötétedéskor érvényesül, hogy – átjár a fény... S akik mégis inkább távolodnak, mintsem közelednek feléjük... (Ki utazik már manapság vonaton...? Diákok, nyugdíjasok... A legtöbben autóval közlekednek... Ki akar, ki szeret manapság vonaton utazni...? Nem így tekintenek ránk is, az egyházra, mint egy távolban elrobogó nosztalgia-vonatra...? )
Visszatekintve erre a 2017-es jubileumi esztendőre, ill. erre az 500 km-es futásra, én hiszem, hogy minden áldott futás egy kicsit megújított, feltöltött, megtisztított, megreformált... Hiszem, hogy nem csak magamnak (magamért, magam miatt, magamtól magamig stb.) futottam... Hiszem, hogy kinek-kinek az ehhez hasonló saját kis akciója, elhatározása és teljesítése, igen, a „magánfutások” és a „privátreformációk” is az egyház egészének a megújítását szolgálják! Boldog új évet mindenkinek!