Az Ultrabalaton hatalmas eseménnyé nőtte ki magát, s amit rengeteg cég felismert: kiváló csapatépítő tréning. Az átlagot teljesítő csapatok tagjai több mint húsz órán át „össze vannak zárva” a többiekkel, muszáj alkalmazkodni, figyelni a másikra, segíteni, támogatni. Kollégái más oldalát is megismeri az ember, ezek nálunk mind pozitív csalódások voltak, rengeteget nevettünk, vagy akinél nem úgy sikerült a teljesítés, ahogyan azt előzetesen tervezte, próbáltuk támogatni, biztatni. Az UB igazából akkor kezdi megmutatni magát, amikor már tíz-tizenkét órája úton vagyunk, jön a sötét, a hideg – és az eső.
Pont egy hete futottuk körbe a tavat, azaz teljesítettük az UltraBalatont, Magyarország legnagyobb és legnépszerűbb futóversenyét, ám most mégsem a futásról, mint sportról, annak szépségéről és üzenetéről szeretnék írni, sokkal inkább arról, amit a reposztolt írás ennyiben foglal össze: csapatépítő tréning. Igen, a futás lehet csapatépítő tréning, nekünk pedig csapatra van szükségünk, csapat nélkül nem létezünk. Nevezzük a csapatot családnak, baráti, munkahelyi, vagy éppen gyülekezeti közösségnek, ha nincs csapat, magányos farkasként tengődünk bele a nagyvilágba, elszürkülünk, elkedvetlenedünk, relatívvá, másodlagossá, unalmassá válik minden, pont a lényeg, az értelem, a cél veszik el.
Szóval, csapat.
Nekem van csapatom! Annyira hálás vagyok ezért, annyira hálás vagyok: Értük. Az én csapatom nem kifejezetten futócsapat, sőt, ha jól megnéznénk, semmiféle mutatójában nem az: nem száguldunk, nem edzünk hetente ötször, nem futunk csilli-villi hiperdrága cuccokban, nem ez az életünk – habár idén csúcsidőt futottunk önmagunkhoz képest, 5:41-es átlaggal, kevesebb, mint 21 óra alatt robogtuk körbe a tavat, az 1475 induló csapat közül több, mint ezret megelőzve. Azért igyekszünk egy adott rendszer szerint futogatni (ha sikerül lopni egy kis időt rá), és igen, nem az áltsulis dorkóban tesszük kockára ízületeink egészségét. Nem ez az életünk, mégis egyre fontosabb helyet foglal el az életünkben, hiszen futni jó, teljesíteni, azaz győzni pedig földöntúli boldogság.
Szóval nem vagyunk futócsapat, de CSAPAT vagyunk.
A mi csapatunkat nem a futás hozta össze, nem is a cég, minket tényleg a Jóisten sodort egymáshoz kilenc éve Balatonfenyvesen, amikor az egyházkerület által szervezett családos hét első „kilométereit” futottuk. Jöttünk mindenhonnan, kis és nagyvárosból, kis és nagy gyülekezetből, a szélrózsa, pontosabban az egyházkerület mindegyik zugából, s úgy alakult, hogy a közel száz család közül néhányan egymáshoz csapódtunk, s lettünk csapattá, barátokká. S ebben a baráti közösségben formálódott a hitünk és az életünk, s nem mellékesen úgy alakult, hogy ebből a csapatból néhányan futottak, mások futni kezdtek, aztán jött egy verseny, egy ötlet, s már ott is álltunk a rajtvonalon, immár a harmadik alkalommal.
Csapat vagyunk, de nemcsak a futásban, hanem minden másban is. Bár kilométerek választanak el egymástól, más a munkánk, néhány dologban másként is gondolkodunk, tudunk csapatként, mi több: barátként tekinteni a másikra, s ami mindezt megkoronázza, hogy Krisztusban testvérek vagyunk.
S ha már csapatról beszélünk, bizony, kellenek a csapatépítő tréningek, az összekovácsoló események, nagy összefutások, kellenek az embert, hitet próbáló összerezzenések, az embert-hitet próbáló miértek. Kellenek a nehéz, hosszú, dombos futások, a nagy emelkedők, melyeket csak összeszorított fogakkal, „csak azért is” teljesítünk. Kellenek a csodaszép, nyugodt, lélekemelő magaslatok, és kellenek az unalmas, hosszú, soha véget nem érő, egyhangú egyenesek is. Így igazi a küzdelem.
Csapat vagyunk. S miközben rójuk a kilométereket, zuhog az eső vagy éppen tűz a nap, mások is együtt futnak velünk vagy éppen magányosan rójuk a kilométereket, tudnunk kell: a végén ott a cél, a győzelem, a diadal.
Nem a megfakuló érem, nem a múló siker, nem a hervadó koszorú – az igazi, a drága életen megváltott, az örök.
A harcot Ő már megvívta, nekünk „csak” futnunk kell.
(A kép a 2017-es UltraBalaton befutója után készült)