…az egyik diák eldugta a másik tolltartóját, ami miatt hangoskodni kezdtek. A pap állítólag többször rájuk szólt, majd úgy döntött, közéjük dobja a kulcscsomóját, az majd elhallgattatja őket. Ezt viszont olyan ügyetlenül kivitelezte, hogy telibe találta az egyik gyerek fejét, ráadásul nem is azét, akit figyelmeztetni akart. (…) A kisfiú a szülők szerint nagyon megszeppent az eset miatt, és azt mondta: soha többet nem akar hittanra járni. A plébános az eset után bocsánatot kért a szülőktől, azt mondta, nagyon bánja, amit tett, és felajánlotta, hogy állja a gyerek gyógykezelésének költségeit. A szülők nem fogadták el, és feljelentést tettek a barcsi rendőrkapitányságon.
Kulcscsomóval dobott fejbe egy diákot a hittanórán a babócsai plébános - index.hu
Ízlelgetem szegény babócsai papkolléga esetét az eldobott kulcscsomóval, a sértett fél jogos sértettségével, a kezelhetetlenné vált gyerekekkel, a hittanóra helyével az iskolában, a lelkészi, papi hivatás szerepével kapcsolatban. Mégis, miről szól mindaz, ami a somogyi falucskában történt? És miről nem?
Kezdjük először a miről nemmel. Történt egy sajnálatos esemény egy somogyi községben, amit a Somogyi Hírlap megír – gondolom, a szülők keresték fel a lapot, ami így tudomást szerzett és hírt adott sérelmükről. A hírt átvette az index (nyilván teljesen véletlenül ezt a hírt vette át, természetesen), és máris adott a pálya: lehet gyalázkodni, szidni a papot, a rendszert, a kereszténységet, a hívőket, mindenkit, aki bármilyen értelemben összefüggésbe hozható azzal, hogy a babócsai plébános a kulcscsomóját a gyerekek közé dobta. Pedig ennek a hírnek semmi köze ahhoz, hogy van-e értelme hittant tanítani az iskolában, és ahhoz sem, milyenek valójában a papok, vagy hogy érdemes-e hinni a XXI. században a Biblia üzenetében.
Ez a hír az áldozatokról szól, merthogy ebben a történetben mindenki áldozattá vált. Áldozat a kommentelő, aki a hír hallatán pedofil papokról, eltűnt pénzekről, agymosott gyerekekről értekezik – saját indulatának, frusztráltságának, kisebbségi komplexusának, sértettségének áldozata. Gondoltam, ideírom, hogy rossz tapasztalatának is, ám az igazság az, hogy aki tényleg csak ennyit lát az egyházból és a hittanból, annak valójában nincs is tapasztalata.
Áldozat a történet negatív hőse, a babócsai plébános, akit személyesen ugyan nem ismerek, mégis, meg tudom érteni az indulatát. Húzzuk akkor alá most itt rögtön: nincs, nem lehet olyan helyzet, nincs, nem lehet olyan vélt vagy valós indulat az emberben, hogy kulcscsomót hajigáljon. Akkor sem, ha nem szándékosan tette, ha csak lecsillapítani akarta a kedélyeket, ha nem is a végül eltalált kisfiúnak szánta a dobást. A fizikai erőszak bármilyen formája, legyen az tárgyak hajigálása, saller osztogatás, pofozkodás vagy rángatás teljességgel elfogadhatatlan egy oktatási intézményben. Ilyet nem lehet tenni. Nem nyúlunk egy újjal sem a gyerekhez, ez tabu – ha az én gyerekem lenne az áldozat, alighanem én is kiakadnék. Még a látszatát is el kell kerülni annak, hogy fizikai sérelem érjen valakit. Ilyet nem tehet senki sem: ha a gyerekemmel gond van, elvárom, hogy a pedagógus nekem szóljon, nekem jelezze a rendetlenkedést, akár szóban, akár írásban. Igen, lett volna lehetősége a kollégának máshogy is megoldani a problémát – mégsem így történt. Miért? Azt hiszem, erre őszintén csak az tud válaszolni, aki pedagógusként, lelkészként tartott, vagy tart órát egy mai iskolában. Sajnos igaz a megállapítás –és itt akkor a konkrét esettől vonatkoztassunk is el egy időre, hiszen nem ismerjük jól sem a helyzetet, sem a rendetlenkedésben részt nem vevő, mégis sértetté vált gyermeket, vagy annak társait-, hogy rengeteg a problémás gyermek, a pedagógusnak pedig kevés eszköze van arra, hogy a szabadjára engedett nebulókat megfékezze. És itt most nem csak a valóban kezelhetetlen indulatokról, a tanárral üvöltöző diáklányról, a tanítónő veséjét lerúgó dühös ötödikesről, vagy éppen a pedagógust fenyegető szülőkről beszélek, szimplán csak azokról a csemetékről, akik napi szinten súrolják a pofátlanság határát, akik kiválóan értenek a másik fél „kicsinálásához”, akik röhögnek a sírva fakadó tanárnőn, a dühtől kínjában ordítozó tanáron, akik nem tekintik tekintélynek azt, aki talán éppen miattuk rendszeresen gyomorideggel jár be az iskolába. Még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy a hittanórán résztvevő diákokat, vagy éppen az iskola tanulóit, esetleg a plébános úr által hitoktatott gyerekeket minősítsem, hiszen, ahogyan az előbb már írtam, nem ismerjük a konkrét helyzetet. Mégis, talán a sokadik, a tanév eleje óta gyűlő, feszültséget generáló csepp került a pohárba aznap, ami végül is a sajnálatos dobálózáshoz vezetett.
Sajnálom, hiszen saját tehetetlenségének áldozatává vált a papkolléga. Ám áldozat a gyermek is: egyfelől megsérült, kórházban fekszik, ami nyilvánvalóan elég stressz lehet számára. Nincs ez jól így, nem ott lenne a helye, különösen nem egy hittanóra után. Áldozat éppen azért is, mert úgy gondolja: nem akar többet hittanra járni. Áldozatok a szülők, akik az eset folytán feljelentést tettek. Itt pedig már nemcsak ő sérült, hanem a hittanoktatás, az „engedjétek közel hozzám a gyermekeket” igéje és üzenete is, sőt, talán ez sérül leginkább. Nem kellett volna ennek így történnie. A hittanoktatás mégiscsak arról szólna, hogy Krisztushoz vezetjük őket társaikkal együtt, a szülőket, a családot is „beszeretve” a közösségbe. Itt most nem ez történt. Sőt: feljelentés született.
Mit tehetünk mégis? Tehetünk-e valamit? Természetesen igen. Azon túl, hogy bízunk a szülői bölcsességben, a bocsánatkérés és a megbocsátás erejében, hiszünk abban is, hogy az Örökkévaló helyreállítja azt, ami elromlott: gyermek és pásztor, tanár és diák, egyház és kívülállók kapcsolatát. Reméljük, egyszer erről is értesülhetünk.
Hozzászólások