Már öt órája tartott a Magyar Napló és a közrádió szervezésében megtartott költészetnapi Versmaraton, mire a Thália Színházhoz értem; a 12 órás rendezvényen közel száz költő olvasta fel Az év versei antológiában publikált műveit. A nagy volumenű program alapján komolyabb érdeklődésre számítottam, kígyózó sorok helyett azonban csak egy megviselt külsejű férfi állt a bejárat előtt, s ő is egy bőrövet próbált rám sózni.
Van valami mélységesen kedves, hogy április 11-én, József Attila születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Versszeretők generációi számára vált életműve egy fontos állomássá, általa ébredtek rá a költészet nagyszerűségére. Attilának szólítjuk, és tudjuk, ő az egyetlen, akit keresztneve alapján is beazoníthatunk. Szerdán, a költészet napján egy rendezvényen voltam, ahová mindenki vihetett magával verset felolvasni, elmondani, előadni. Amikor megláttam a Kései siratót szavaló úriember kezében az ötvenes években megjelent fekete, puha bőrkötésű kötetet, megmelegedett a szívem tája, hiszen az enyém is – az első – ilyen volt. Ma is tudom, hol vannak benne legkedvesebb verseim.
Ezen a bizonyos költészet napi alkalmon kiperdült egy nyugdíjas tanárnő, s cáfolatot nem tűrő hangon kijelentette: „aki nem akarja megérteni a verset, az nem is érdemli meg, hogy eljusson hozzá.” Illusztrációképpen elszavalta József Attila Ki-be ugrál a két szemem kezdetű költeményét. (Nem biztos, hogy ez lesz az a mű, amivel tömegek ezreit nyerhetnénk meg az irodalom ügyének, még ha fájóan szép és őszinte is.) Igen, vannak, akik szeretik kisajátítani maguknak az igazságot, az értést, az érzést. Vannak, akik szeretik azt állítani, hogy nekik több hozzáférési joguk van egy költőhöz és művéhez, mint másnak. Vannak, akik arcról és ruházatról akarják megállapítani, hogy ki olvas odahaza verset, avagy ki érti azt. Több olyan idősebb vénkisasszony irodalom-tanárnővel találkoztam már, aki úgy gondolta, hogy ő a síron túl is menyasszonya József Attilának. Egykori gimnáziumomban egy efféle idősebb kései imádó hölgy Flóra asszonyt könnyűvérű nőnek nevezte (persze durvább szóval). Olyan ez, mint amikor a hitet akarják egyesek kisajátítani, és azt feltételezik, hogy más ebből a nagyszerű élményből nem részesülhet, hiszen a szemükben méltatlan rá. Hányan dicsérik zsenialitásáért a Nincsen apám, se anyám verset, s aztán fiatalabb emberekkel, vagy alárendeltjeikkel szemben maguk is Holger Antalokként viselkednek.
Nem hiszem, hogy mérhető lenne, milyen változások mentek végbe a vers-szeretet, és versértés terén az elmúlt évtizedekben. Sőt, azt sem hiszem, hogy korunk fiataljai nem szeretnék a verset. A rengeteg internetes amatőr alkotói portál, ahol ki-ki feltöltheti saját költeményeit, mást mutat. Az már egy komolyabb kérdés, vajon az iskolai irodalomtanítás ma alkalmas-e arra, hogy a gyerekekben érdeklődés ébredjen a költészet iránt. Tapasztalom szerint nem annyira pedagógiai módszer, vagy előírt tananyag a döntő szempont abban, sikerül-e jó impulzusokat adni a fiataloknak. Fontosabb a tanár személyisége, egyfajta szuggesztivitás megléte. Van-e annyi arányérzéke, hogy lelkesedése ne erőszakoskodás legyen? Van-e benne elég empátia, hogy eldöntse, mi az, ami a másikat érdekli? Mi indíthatja el a gyermeket, a tinédzsert, hogy máskor is kívánja a verset?
A dolog egyik legfőbb nyitja a katarzis-élmény. Emlékezetes olvasmányélményeink mindig köthetőek ehhez a nehezen megfogható jelenséghez. Felemel, megtisztít, másnak érzi magát az ember utána. Aki átéli ezt az élményt, az mindig szomjazik rá, igényévé válik. Csakhogy érdekes dolog ez a katarzis. Merthogy nem feltétlenül a minőség váltja ki. Van, akinél a katarzis éppenséggel az otthonosan ismerős sorok, egy ostoba nóta, egy közhelyes dalszöveg felidézése során jön el. Nem is kevesen vannak, akik számára éppen az a fontos, hogy egyszerű panelekből, jól ismert frázisokból épüljön fel egy szöveg, ami így számukra is megközelíthető, érthető. Így válik emberek sokasága számára egy-egy fűzfapoéta alkotása, vagy utánérzéses alkotások leegyszerűsített, képzavaros világa értékké. Így andalodnak el barátnék, szemükben könny gyűlik: „Unokák serege / gyűlik körülöttem / ilyenkor érzem igazán / érdemes megöregednem!” Így lesz helye a giccsnek a világban. Magától értetődik: nem a művészetben!
Felkészültség, tudás, műveltségi szint, érzelmi intelligencia – ez mind befolyásolja, mi válthat ki valakiből katarzist. Egy jó része alkati kérdés. Van, akit a tökéletesség, az esztétikum emel fel, van, aki a mélységek kavargását fontosabbnak tartja a megformáltságnál. Én ez a típus vagyok. Számomra a fésületlenség – azon túl, hogy akár stíluseszköz is lehet - nem bűn. Mindig többet mondott számomra az elementáris, vulkánikus erő, a tudatalatti megszólítása, mint a cizelláltság, a zsonglőrködés szavakkal és szövegekkel. Évszázadok, évezredek irodalma hat ma is, de ehhez az kell, hogy emberi mivoltunkban szólítson meg. Szapphó Krisztus előtt hat évszázaddal írta a következő sorokat:
„Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál -
vágy nehezül rám…”, és tökéletesen értjük, megértjük, sőt, ma is modernek hat a hétköznapiság és a szerelmi vágy ilyen meglepő kötése. Avagy lehet-e gyönyörűbb szavakkal szólni ma a szeretetről, a szenvedélyről, a halálig tartó szerelemről, mint az Énekek éneke? „…mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai.” (Énekek 8,6)
Különös dolog máskülönben ez a katarzis. A zene többnyire nem akkor borzongat meg, amikor előadóteremben, vagy templomban hallgatom, hanem idehaza, amikor a szomszéd szobából áthallatszódik nagylányom halk, mindig visszafogott tónusú zongorázása. Ő úgy játszik, mint a csermely, csobog ujjai nyomán a hang. A katarzis intim dolog, szemérmes ember nem szívesen mutatja ki mások előtt. Jól jön a színházban, a moziteremben a sötétség, hogy elmorzsolhassa a könnycseppeket az ember, hogy arcán rendezhesse a vonásokat. A feldolgozás úgyis még órákig, napokig tart majd.
Irodalomtanárok időnként az iskolai teljesítményhez kötik a gyerekek irodalomértését. Pedig vajmi kevés köze van egymáshoz a kettőnek. Az irodalom iránti fogékonyság, és az irodalom megértése misztérium, hasonló a hit ajándékához. Ezt is valaki megkapja, valaki nem, valaki előbb, és valaki később kapja meg. Fontos ugyanakkor, hogy kell a háttérismeret, anélkül a befogadás nem teljes. Talán József Attila népszerűsége is azért olyan nagy, mert az egyik legtöbbet tárgyalt költő az iskolákba. Széles rétegek ismerik életét, problémáit, azt, hogy mi foglalkoztatta őt. Ady reformátusságáról kevesebb szó esik irodalomórákon, sok esetben a tanárok sem kellően felkészültek ebben a kérdésben. Aki nem él ebben a közegben, s aki nem ismeri a Károli Bibliát, nem tud mit kezdeni Ady sok-sok versével, félúton elakad a megértés, mert az utalások nem rezonálnak az olvasóban.
A művészi, alkotói tehetség még kevésbé köthető iskolához, tanulmányi előmenetelhez. Óriási adomány a tehetség. Kell hozzá intuitív kézség, kreatív gondolkodás, és igenis sok mesterségbeli ismeret, sőt, prózaírók esetében szorgalom, ülőgumók. A fejre kötött kalózkendő, a borosta, hölgyek esetében a gyolcsruha, vagy a vérvörös köröm nem zárja ki az alkotói tehetséget, illetve a maradandó életművet, de nem is segít hozzá. A művészet nem kívánja meg az úgynevezett művészi létet, amit korábban bohémságnak hívtak. Johann Sebestian Bach, Németh László, vagy Thomas Mann – ki nevezné őket bohém életűnek?
Beszéltem most a költészet kapcsán irodalmi, meg művészi élmények okozta katarzisról. Pedig ne feledjük, a „Változtasd meg élted” parancsát nem csupán művészi alkotások hívhatják elő. Ugyan Lukács György állította, hogy az esztétikai katarzis fölötte áll az életben átélt katartikus kríziseknek, azt mondom: az igazi sors- és emberformáló dolog mégis a spirituális és az élet nagy pillanataiban bekövetkező katarzisok. A damaszkuszi út életformáló pillanata fordított egy nagyot a világtörténelem kerekén is. Luther szíve sem olvasmányélmény hatására nyílt meg az új kérdések és gondolatok befogadására. Kellett egy olyan esemény, ami felébresztette őt, ami megmutatott egy új utat. Nagy emberi pillanatok, nagy találkozások, tragikus események átformálhatnak, új célokat mutathatnak meg, katarzisuk kijózanít, megtisztít, életigazságokra mutat meg. Egy prédikáció, egy úrvacsora képes arra, hogy egész emberi életutakat megváltoztasson. Nem szoktuk katarzisnak nevezni a döntő fordulatot, szeretünk megtérésről beszélni, akkor is, amikor esetleg a hit igenis a születés pillanatától fogva élt a szívben, csak a teljes odaadás hiányzott. Vagy éppen a tudati tisztázás. Életem legnagyobb katarzisai a gyermekeim születésekor értek. Kevés ilyen óriási személyiségformáló pillanat adódhat egy nő életében, mint az, amikor az iszonyatos erősfeszítés, fájdalom után egyszerre boldogság, megkönnyebbülés, egy megváltozott élet tudata egyszerre, egy pillanat alatt tudatosul és tör fel. Négyszer éltem át, mind a négyszer föléemelkedtem fájdalomnak, önsajnálatnak, elborzadásnak. Vajon nem természetes az, hogy ott éreztem a hátam mögött Istent? Még a helyet is meg tudnám mutatni, hol állt mögöttem. Soha olyan közel nem éreztem Őt, mint ott, a szülőágyon, emberi nyüzsgéstől, hangzavartól körülvéve.
Hol vannak mindehhez képest a művészi alkotások, kedves Lukács uram? Hol van a csöndes megborzongás az üvöltő örömhöz, a végtelen megrendüléshez képest? De ácsi! A művészet szerepe elszakíthatatlanul összefonódik a nagy emberi viharok, a nagy felismerések történetével. Mindezt papírra vetni, alkotásba önteni a művészet egyik legfőbb feladata. Mert a nagy emberi pillanatok formálják a befogadót.
Végül megint bizonyítom, az én esztétikám nem lukácsista. Mert nem tudom kihagyni az alkotási folyamatból, és a befogadás mikéntjeiből a transzcendenciát. Egyik barátnőm jut eszembe, aki hegedűművész. Ő meséli, hogy a zenélés legihletettebb pillanataiban érzi magát mindig legközelebb Istenhez. A katarzis számomra ihletettséget jelent, valami lélek-mozgató, lélek-emelő, lélek-formáló dolgot. A lélek pedig örökös kapcsolatban áll a Szent Lélekkel, mintha a láthatatlan köldökzsinór megmaradt volna. A Szent Lélek dolgozik bennünk, amikor egy élményen keresztül üzen. Csoda ez. Csoda a katarzis, ami megtisztít, ami képes arra, hogy más akarjak lenni, jobb, tisztább. És talán még titkosabb csoda az, amint az alkotó eszközzé válik. De erről majd egy más alkalommal, gyermekeim…
Kép forrása: Wikipedia
Hozzászólások