Keverünk magunknak egy spirituális koktélt, amibe egyaránt belefér a talizmán, a pszichológus és a horoszkóp, de hol a helye Istennek az életünkben? Hogyan bagatellizáljuk hibáinkat? Hogyan érhetjük tetten önmagunkban az önimádó korszellemet? – erről is beszél három teológus, egyházvezető abban a kötetben, amely a reformáció kezdetének 500. évfordulóján jelent meg.
Sok jó könyvet olvastam már, és sajnos sokat nem –szolgálat, család, fáradtság és némi lustaság is az okok közé sorolható. Mindenesetre rengeteg jó és izgalmas könyv vár rám, ahogyan egy nyolcvankilenc éves tiszteletbeli presbiterem fogalmazott, „őszintén reménykedem abban, hogy még egy kicsit élhetek a földön, hiszen annyi mindent kellene még elolvasnom”. Azt hiszem, a „Hit által” című kötetet is ajánlani fogom, nemcsak azért, mert önző módon szeretném, ha továbbra is köztünk lenne, hanem azért is, mert a reformatus.hu híradása alapján meglehetősen ígéretesnek hangzik a három püspök beszélgetése. Miért is?
Egyszerűen kíváncsi vagyok: vajon mit mondanak arról, hogyan, miként kellene közel kerülnie az egyháznak a ma emberéhez? Ám van ennél még fontosabb: vajon mi, egyháztagok hogyan vélekedünk erről?
Pontos a látlelet: „keverünk magunknak egy spirituális koktélt, amibe egyaránt belefér a talizmán, a pszichológus és a horoszkóp.” Ilyen a bennünket körülvevő világ. Nem is olyan régen kaptam egy meghívót egy egészségnapra, ahol – hasznos és ténylegesen építő előadások között- a reiki, a jóga, a meditálás, és az öngyógyító torna is helyet kaptak. Egészségnap, ahol a testi egészség megóvása mellett a lelki egészség is szerepel, ám az egyház valahogy kimaradt az előadók közül. Divatos és érdekesnek hangzó irányzatok igen, evangélium, imádság, Ige nem. Táblaavatásra, nyugdíjasklub évfordulóra, falunapra még éppen jók vagyunk, amolyan biodíszletként, ám az Áldott orvos, az élet Ura, az örömhír már nem kell. Vajon miért van ez így?
Úgy hiszem, talán azért is, mert az egyház meglehetősen távoli és dohos képként él sokak fejében. Talán azt is mondhatnánk, hogy az „elmúlt negyven évnek” nevezett korszak sikeresen zárta gettóba a felekezeteket, nekünk pedig azóta sem sikerült kitörnünk onnan. Elképesztően távol vagyunk a hétköznapi embertől, az átlagos családtól, a kétkezi munkástól, a gyermekét egyedül nevelő édesanyától, az ún. „Z” generációtól. Egyszerűen nem érjük el őket, és nem is értjük örömüket, gondjaikat. Nem mondom, hogy nem próbálkozunk: sokféle programot kínálunk, konferenciákat, fórumokat, beszélgetéseket szervezünk, külföldi tanulmányutakra járunk, igyekszünk másoktól tanulni, próbáljuk megtalálni az utat a mai magyar társadalomhoz. Vannak ígéretes oktatási intézményeink, óvodáink, iskoláink, szeretetintézményeink. Az egyházi szeretetszolgálatokra nemcsak katasztrófák idején számíthatnak a rászorultak. Igenis vannak nagyszerűen működő gyülekezeteink, bizakodásra reményt adó megmozdulások. Ma is épülnek templomok, alakulnak egyházi közösségek, ma is térnek meg fiatalok, idősek. Mégis, mintha nem találnánk a megfelelő hangot, mintha képtelenek lennénk visszakerülni a társadalmi köztudatba. Az a beágyazottság, amely évszázadokon keresztül fennállt, szinte teljesen a múlt ködébe veszett, mi pedig képtelenek vagyunk egykori pozícióinkat visszaszerezni. Az imént idézett egészségnapra visszatérve, a helyzet az, hogy kiszorultunk a köztudatból, ha lelki egészségről, gyógyulásról, új életről van szó, nem mi, nem az általunk közvetített Üzenet számít.
Talán igaza van az Igének (nos, egészen biztosan igaza van!), újonnan kell születnünk, nemcsak szervezetileg, de gondolkodásban is. Úgy hiszem, nem ártana bátran szélesre tárnunk egyházunk és templomaink kapuját a bármiféle okból kint rekedtek előtt. Miközben azon elmélkedünk, hogy miért nem jönnek az emberek a templomba, inkább azon kellene gondolkodnunk, miért nem mi megyünk hozzájuk?
Nem tudom, a megszólaló püspökök tudnak-e valamiféle csodatanácsot, titkos gyógyírt, szuperreceptet, és azt sem tudom, létezik-e üdvözítő megoldás. (Gyanítom, nincs ilyen.)
Mégis, az egyetlen igazság így szól: „Isten a bűnből, halálból, kárhozatból kiszabadított, öröklétre meghívott, erre Krisztus a garancia, Ő a mi kezesünk.” Ennél valóban nem lehet, és nem is kell többet mondanunk. De ezt az egyet, kétezer éves üzenetet nem szabad elhallgatnunk! Tegyük hát bátran és szabadon: amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek!