Az egyház nem kerülheti el a politizálást, mivel számos politikai kérdés alapvetően erkölcsi kérdés. Ilyen például a házasság és a család védelme, a nemzet és a haza szolgálata, a gazdasági verseny korlátozásának szükségessége. Ilyen kérdésekben az egyház nem hallgathat. Az egyháznak véleményem szerint nagyon határozottan fel kell vennie a küzdelmet a liberalizmussal szemben, mivel a mai liberalizmus mélyen keresztényellenes. A keresztény ember mindig másokért élő, másokat szolgáló ember, s éppen ezért mindig közösségekben (családban, egyházban, nemzetben) gondolkodik. A liberálisok ezzel szemben individualisták, úgy vélik, hogy a hagyományos közösségi kereteket fel kell számolni, mert azok az egyén szabadságát korlátozzák. Szerintük az egyénnek csak önmagával kell törődnie, és elsősorban a saját, egyéni fogyasztását kell növelnie. A fogyasztói társadalom gondolata a keresztény értékrenddel ellentétes: a Krisztust követő ember nem a materiális javak megszerzésében, birtoklásában és elfogyasztásában keresi élete értelmét. A keresztény ember tiszteletben tartja a természet Isten által teremtett rendjét. A liberálisok ezzel szemben azt mondják, hogy a természet rendje nem gátolhatja az egyéni szabadság kiteljesedését. Ha az egyház ilyen kérdésekben hallgat, nem teljesíti hivatását.
Jézus Krisztus valós személy – Sáry Pál római jogász - mandiner.hu
Karácsony elmúltával karácsonyozik-e az egyház? Azaz valóban folytatódik-e a "nem mese"? Vajon az elmúlt csillagszórós napokban elkezdődött a felvállalás ideje, és teret nyer a tisztán látás és tisztán láttatás? Beteljesíti-e újra az egyház (értsünk alatta felekezetet, református közegyházat, gyülekezetet, zsinatot...) hivatását?
Sáry Pál római jogász miközben a történeti Jézus személyét bizonyítja, nem kerüli el a nagyon is aktuális kérdéseket. Nem csupán érintőlegesen említi azokat, hanem konkretizálja. Nevén nevezi a problémát. Nem kívülállóként, hanem hitvallóként. Nem keresztyénkedik, hanem keresztyén. Nem jézuskázik, hanem vallja a Krisztust. Erre van szükség! Ez fogyott el leginkább. Pedig még száz éve a régi fekete-fehér filmek tanúsága szerint megvolt. Nem kerülték el a vallásos jeleneteket, valami hamis eszme nevében, hanem vállalták az imádkozást, a Bibliára tett esküt, az erkölcs Jézusban adott mércéjének használatát, a keresztet a bíróság épületében. Mára pedig hova jutottunk? Teherré vált a közösség, kerülendő lett Krisztus neve, értelmezhetetlen a remény, és elavult cikkek polcára került a hit. De nem mindenki számára. A maradéknak pedig meg kell szólalnia!
Igen is ki kell mondani, le kell írni, fel kell olvasni, hírül kell adni, ahogy a Krisztushoz tartozás ma is megköveteli a tanúságtételt. Ha a liberalizmus a korszerű, akkor elavultunk. De ha a liberalizmus nem korszerű, hanem csapdaszerű, akkor fitten el kell húznunk előle. A fittség pedig csakis az élő Jézushoz tartozás elevenségéből származik. Ez tesz éleslátóvá, ez ad konkrét felismerést a számunkra. Pl. természet rendjének felismerését és tiszteletét klíma-hiszti helyett; kapcsolatok értékének komolyan vételét individualizáló mánia helyett...
Élő hitű keresztyénségre van szükség, a kulturális keresztyénség nem egyéb, mint díszlet. Nem vitás, hogy ez is lehet látványos, számokban kifejezhető (egyre csökkenő?) méreteket ölt, ám adekvát módon és hosszú távon nem hoz eredményt, mert nem hangoztatja, csupán őrzi a keresztyén fundamentumokat. Ez pedig azt a veszélyt is magában rejti, hogy az őrizgetett fundamentum kiüresedik. Nem önmagában, hanem az őrzők számára veszíti el jelentőségét. Mint a Jósiás idején megtalált törvénykönyv. Annyira őrizték, hogy már el is felejtették, hogy egyáltalán van. Az egyháznak nem szabad annyira konzerválnia, hogy elfelejtse, miért cselekedett + cselekszik + fog cselekedni. Ennek a hármas igeidőnek egybe kell kapcsolódnia generációról generációra. Elkeserítően nagy számban éltek azon reformátusok, akik konzerváltak, és nem élő hittel voltak jelen gyülekezetben, családban, baráti körben, munkahelyen, településen. "Halomban állnak" a hátrahagyott hit nélküli gyermekek, kereszteletlen unokák, dédunokák...
Az az egyház, amelyik nem hallatja a hangját, elhal. Az az egyház, amelyik nem Jézus hangját zengi, elerőtlenedik. Az az egyház, amelyik megelégszik a formalitással, a kulturális keresztyénség fenntartásával, alul marad. Az az egyház, amelyik fél vállalni a kényelmetlenséget, hiteltelenné válik. Ilyen egyházra pedig réges-rég nincs szükség. Lukácsi egyházra van szükség, amelyik leírja, amit megtapasztalt és hisz. Páli egyházra van szükség, amely küzdjön azért, Aki felforgatta a földi életét az örök élet elnyeréséért. Jánosi egyházra van szükség, ami a lélek kardját szeretetből forgatja.
Jézushoz tartozó hallható egyházra van szükség! Olyanra, amelyik vállalja a kényes pontokat: nyílt sebeket karján és lábán. Nigériát, Franciaországot, Somogyot... Értük emel szót és imádkozik értük, mert ez a küldetése része.