A világban sokszor nem kell tanítani az imádatot. Szívből jön, de egyáltalán nem Istenre irányul.
A világban pénzt is áldozunk a hamis bálványaink javára, a gyülekezeteinket viszont alig-alig támogatjuk. Az egyházi közösségeinkben megszokásból énekelünk, és nem igazán vagyunk kreatívak. Emiatt egyre szegényesebb, savanyúbb és élettelenebb lesz, aminek éppen az életet kellene tükröznie. Ha ez sokáig így marad, a közösségeinket elsöpri a világ. Az istentiszteleteinken nem jó a túlfegyelmezett, „jó kisfiús” magatartásunk, a kényszerű, illemből magunkra erőltetett csendünk.A dicsőítés egy tucatnyi módja a Bibliában – vasarnap.hu
A Vasárnap blog oldalán jelent meg egy írás, amely a dicsőítés bibliai példáira hívja fel az olvasók figyelmét. Prazsák László, a szerző, arra utal, hogy nagyon ellaposodott Isten dicsőítése az istentiszteleteken/miséken/igei alkalmakon. A világban pedig sok olyan példa van, amely híven mutatja az emberek hogyan tudnak bálványozni, imádni egy focicsapatot vagy egy együttest, amíg a keresztények csak úgy takaréklángon dicsérik Istent.
„A világban sokszor nem kell tanítani az imádatot.” – írja Prazsák László. Viszont úgy látszik a keresztények körében igen, mivel létrejött egy úgynevezett dicsőítő iskola, ahol tandíj ellenében bárki megtanulhatja a sikeres dicsőítés mikéntjét. Egyfelől szuper, mert ha iskola van, akkor vannak lefektetett szabályok, stílusok, vagyis van egy kialakult mikéntje a dicsőítésnek. Valóban jó, hogy így is lehet dicsérni, magasztalni Istent. Másfelől pedig, dicséretnek, Istenünk tiszteletének számít az is, amikor csendben, nyugalomban, magam békességében ülök a templom padjában. Sőt az az igazság, hogy számomra jóval kifejezőbb a csendben való imádás, mint a hangos, mozgalmas, színes dicsőítés. Bár nagyon szeretek énekelni, és szívesen részt is veszek benne, de mégis többet jelent a hagyományos istentiszteleten való részvételem.
Prazsák László azokat a példákat sorolja írásában, amelyek a dicsőítés hangos elemeit hozza elénk. Mint például az éneklés, ujjongás, tánc. Külön kiemeli a dob szerepét, amelyet sokan ördögtől valónak tartanak – a dicsőítő iskola alapítója szerint. Tizenkét példát hoz, melyek által Isten intenzívebb imádására hívja fel az olvasó figyelmét. Elmegy addig, hogy a majdnem meztelenre vetkőzött Dávid király táncát állítja elénk példaként, mellyel megbotránkoztatta Saul lányát, Míkált. „Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt – nagyjából egy korabeli alsónadrágban. Egyebet nem viselt. Ezért Saul lánya megutálta Dávidot a szívében. Vagyis aki Istent dicsőíti, az mindent belead, és nem érdekli, ha a környezetében emiatt bárki is megbotránkozik, mert nem mások véleményétől és elfogadásától teszi függővé Isten iránti hódolatát. Sokszor az Úr meghökkent bennünket, hogy hagyjuk el a megszokottat.”
Pál apostol a bálványáldozati hús kérdésében, hogy egye vagy ne egy azt mondta: „Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam.” (1Kor 8,13)
A dicsőítés tekintetében Pál apostollal együtt tudom mondani, hogy inkább nem teszek olyat mások előtt, amivel az ő hitüket gyengítem. Ezért a dicsőítés mellett megemlítenék még egy lehetőséget, amellyel kifejezhetem Isten iránti imádatomat: a csendes imádság.
Így, ha a templomokban sok „savanyú arcot” (idézet a cikkből) látunk, ne gondoljuk, hogy ők nem örülnek. Talán nem ugrálnak fel helyükről, nem énekelnek lélekszakadva, de azért vannak ott a templomban, mert szeretik Istent és hozzá mennek hálát adni (aki pedig nem így van, az majd Isten előtt elszámol, nem az én tisztem megítélni).
„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!” (Zsolt 103,1)