Janics Natasa: „Egyre kevésbé bírtam elviselni, hogy nincs mellettem a kislányom. Igen, ezt nem bírtam elviselni. A két érmet nem kell megmagyarázni, de többet vártam magamtól, csak nem tudtam kihozni.”
Amíg az ember magyar sportolóink megdöbbentő teljesítményeit figyeli, megremeg a meghatottság nagyságuk előtt. Megáll az ember és megdöbben, micsoda munka, erő, tehetség és emberfeletti kitartás kíséri – nem csak érmeseinket – de az összes kijutott élversenyzőt. Janics Natasa minapi csalódottsága ugyanakkor megnyitott egy ablakot, és akaratlanul is bepillanthattunk a sikerek mögött rejlő lemondások fájdalmába.
Janics Natasa számomra soha többé nem csak egy sportoló lesz, hanem szimbolizálja mindazt, amit teljesítményvadász korunk a nővel, az anyával tesz. Nem fegyenctelepi smasszerek kényszerítik oda a nőt, hogy mást tegyen, mint amit szeretne, ami jól esne, amit ösztönösen igényel. A kényszer belülről fakad, mert kell a siker, kell a karrier, kell az érem. Egyik nő számára ez az érem aranyból van, a másik számára a jövedelemben mutatkozik meg, a harmadik valami nyilvános elismerésben kapja meg. Van, akinek az érem igencsak szürke és rozsdás, és nincs többről szó, mint a havi törlesztőrészlet rendszeres fizetéséről. Mindegy minek nevezzük: az eredmény ugyanaz. Szenved a gyerek és szenved az anya.
A köldökzsinór szétvágását nem érzi meg sem a nő, sem az újszülött. A lelki köldökzsinór oly erősen tart az első időben, hogy a sok gyermeksírás – nyivogás, oázás, vinnyogás közül – megismeri a sajátjának a hangját. Megismeri, sőt azonnal bizseregni kezd a tejjel megtelő mell. A test céltudatosan arra készül, hogy enni adjon az újszülöttnek, s közben helyreállítja mindazt, amit a terhesség és a szülés megterhel. Minden egyes kiszívott tejcseppel kisebb lesz a méh, hogy hamarosan visszazsugorodjon arra a méretre, ahol majd a következő magzatot fogadja be. A test céltudatossága egyetlen elvet követ: az anyaság kiteljesedését, a gyermek felnevelésének, egészségben való növekedésének a lehetőségét.
Janics Natasa szenvedett attól, hogy nem lehetett együtt kislányával. Mélységesen együtt érezhetett vele mindenki, aki átélte már azt, mit jelent az elszakadás a gyermektől. Ki egy órára kellett ott hagyja kicsinyét, ki egy napra, ki hosszabb időre vagy rendszeresen. Teljesen irreális félelmek lepik meg az embert. "Mi van, ha nem hagyja abba a sírást? Hogyan alszik el nélkülem? Megismer-e még, ha újra találkozunk? Kihagytam azt a pillanatot, amikor elindult. Kihagytam azt a pillanatot, amikor kimondta az első szót. Mi lesz, ha szerencsétlenség ér, és többé nincs anyja a gyermeknek?" A rémképek és a bizonytalanságok ezrei a fizikai fájdalomig viszik az anyát. És igenis fáj a test, amelyiknek most elsődleges feladata az anyaság lenne.
Korunk anyái elbizonytalanodott teremtések. Nem értik, hogy vannak minősített idők, amikor az élet közhelyei fontosabbak, mint a látványos teljesítmények. Nem értik, hogy a visszatérés az életbe csak akkor lehet teljes és biztonságos, amikor már az a bizonyos lelki köldökzsinór is egészségesen behegedt. Amikor nem kísért az ember fülében a gyermek sírásának hangja. Ahhoz azonban, hogy ezt bárki megértse, a környezetének is tudnia kell, hogy a hajszolás a leggonoszabb fegyver egy kisgyerekes anyával szemben. Az ő teljesítménye akkor a legnagyobb, ha be tudja tölteni az anyaság feladatát. Nem látványos dolog, valóban. A boldogság aranya mégis valahol itt kezd növekedni az emberben, anyáéban éppúgy, mint a gyermekében.
Egy elbizonytalanodott kor elbizonytalanítja a társadalmat, s benne elbizonytalanítja az anyákat. Ugyan ki merne szót emelni az ellen, hogy teremtettségünk egyik alapját, az anyaságot tesszük kockára a nők munkába és karrierbe hajszolásával? Hogy aztán sír az élsportoló a nézők milliói előtt? Ugyan, csak pár könnycsepp!, mondják, és nevetnek. Majd kiheveri. Majd kiheveri ez a társadalom, hogy nevetnek az anyák könnyein, mondom én. De vajon meddig lehet büntetlenül elnézni, hogy az anya nem lehet anya, hogy vandál módra tépkedjük a lelki köldökzsinórokat? Hogy az anyaság egy olyan szerep, amit fájdalmas lemondással szűkítünk egyre kisebbre, jelentéktelenebbre? Vajon mikor jelenik meg fölöttünk a mérleg eredménye: mené, mené, tekel ufárszin?
Kép forrása: Sport Géza
Hozzászólások