Ha valamely területen már kialakult az egység, ragaszkodnunk kell annak megtartásához, ugyanakkor még sok beszélgetésre van szükség egymás jobb megismeréséhez – vélekedtek a katolikus és a protestáns egyházak képviselői a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa által az ökumenikus útkeresésről rendezett május 25-i budapesti beszélgetésen. Az eszmecserét A szembenállástól a közösségig – evangélikus–katolikus közös megemlékezés a reformációról 2017-ben című kötet magyar fordításának megjelenése indokolta.
A szembenállástól a közösségig - reformatus.hu
Vannak kérdések, amiket nem személy szerint neked tesznek fel, nem neked irányozták, mégis megszólítanak. Beléd ivódnak, mocorognak, válaszra késztetnek, megfogalmazásra sarkalnak. Ilyen számomra Köntös László vasárnapi posztjának címe: Miért vagyok keresztyén?
Gyakran azon kaptam magam, hogy e kérdés megválaszolása körül forognak a gondolataim. Pár nap múlva átfogalmazódott bennem a kérdés: Miért vagyok református? A világos, egyértelmű, s talán egyszerű kérdés hallatán ugyanilyen válaszadást várunk. Mégsem könnyű válaszolni, mert szerteágazó gyökerű és erősen személyes jellegű.
Az a legfontosabb, hogy ne úgy határozzam meg református voltomat, hogy azért vagyok református, mert nem vagyok katolikus. Nyilván való, hogy az egyszínalattiság, fülbegyónás, szentségek és pápaság intézménye, pontosabban ezek hiányának oka is nyomós érv reformátusságom mellett. Ha azonban azzal érvelek, hogy a Tokaji azért jobb, mert nem Villányi, még nem derül ki hogy milyen a Tokaji bor élménye.
I. Az, hogy reformátussá lettem, először is nem az én döntésem volt. Ez azonban nem tett kiszolgáltatottá, és nem jelenti, hogy akaratom ellenére lenne, hiszen tehettem volna ellene, pontosabban később dönthettem volna másként. Sok más impulzus is ért, főként a kortárskapcsolatok révén és a sokféle irodalom kapcsán. Elutasíthattam volna, elszakadhattam volna. A végső konklúzió mégsem ez lett. A legfőbb ok pedig a bibliaolvasás.
II. Vallási szocializációmat erősen meghatározta a templomba járás. A valahova tartozás vágya nem elégíttetett ki teljesen a gyülekezetben és egyházi iskolában, - sokfelé megfordultam - de ott volt a legértelmesebb, pontosabban a legteljesebb válasz. S annak ellenére, hogy nem mindig Aranyszájú Szent Jánosok prédikáltak, és nem Assisi Ferencek vettek körül, az emberi gyengeség a hitemet nem porlasztotta. Sőt ezeken túlláttatott Isten.
III. A felekezetem a családom. Levetkezhetetlen. Hordom magammal magamban: hithűség miatti menekülés, templomnak felajánlott fundus, aranyozott csatos zsoltárkönyv, háború idején elásott Biblia, évszázadok alatt temérdek zsákkal megváltott padsorok... Nem az én életem része, mégis a múltam, mert ebből nyertem kitartást, eltökéltséget, önzetlenséget, kötelezettséget. A múltban gyökerező identitásom is erőt ad.
IV. Többségében római katolikus gyerekek közé jártam iskolába. Őket figyelve szegénynek véltem magamat. Így hát gyerekként feltettem egyszer a kérdést: mink van nekünk, reformtusoknak, ha egyszer nem vetünk keresztet, nem gyújtunk gyertyát, nem hordunk medált, nincsenek freskóink és nincs védőszentünk se? Ma is érzem lelkemben nagyapám tiszta, világos válaszának erejét: Istenünk, Bibliánk és zsoltárunk.
V. A felekezetem és a hitem nem örökség, hanem megharcolt személyes tulajdonom azzal együtt, hogy nyilvánvalóan Isten ajándéka. A református tantételek elfogadása nem a megtanuláson és a megértésen múlt, csupán azzal kezdődött. A megtapasztalt valóság ismertette el velem igaznak a solákat, a hitvallásainkat és a kátét. Pl. az úrvacsorában Isten jelenlétének közvetlensége a legtitokzatosabb módon feslik fel előttem és válik tapasztalattá.
VI. A paritás-elvének még kissé meggyengült megvalósulása idején is jó reformátusnak lenni. Nem cserélném el, mert nem tudok elfogadhatóbb alternatívát ennél. Egyenlőségnek és egyenértékűségnek kell következnie az egyetemes papságból. Egyházkormányzás és gyülekezetvezetés terén is.
VII. A többlet, amiért református vagyok: az öröm. Éppen ezért úgy fogalmazok, hogy örömmel vagyok református. Elhívás, szabadság, megváltottság, megszentelődés, predestináltság, üdvösség, ez mind-mind öröm. Fellélegeztet és egyúttal komolyan életszentségre is int.
Keresztanyám a maga rendíthetetlenségével szokta átfogalmazni Sajó Sándor szavait: evangélium szerint reformált keresztyénnek lenni: büszke gyönyörűség! Így vagyok én is ev. ref. ker.: büszkén, még ha nem is hibátlanul.