Nem feladatot kapunk, hanem munkát. Ami között nagy különbség van, mert a feladatot annak adják, aki képes azt megoldani, munkát pedig bárkinek, csak ne legyen elvégezetlen. A papi kiégés egyik nagy veszélye ebben áll. A munka, amit végzel nem boldogítja a szíved. Hiányzik belőle az innováció, a kihívás, a gondolkodás, hiányzok belőle ÉN magam. Úgy szoktuk mondani ilyenkor, hogy: nem vagyok a helyemen. Fut a dolgai után, nem leli örömét a munkájában, eltűnik a lelkesedés, a mosoly, kialszik a tűz. Lassan megközelíthetetlen sündisznóvá válik és persze ebből a hívek csak annyit látnak, hogy valami nincs rendjén.
A JÓ PÁSZTOR – AKI KÖNNYEN KIÉGHET - 777.blog.hu
Szándékosan nem folytattam a jól ismert slágert, ami egyébként két összeillő ember találkozásáról szól. Ma ugyanis arról a másik, nagyon fontos kapcsolatról szeretnék írni, ami egy gyülekezet és annak lelkésze között jön létre, marad fenn vagy szakad meg egy idő után.
A 777.blog.hu oldalon már többször találkoztunk a kiégés kérdésével. Minősítetten is: az egyházi szolgálatban állók olyan mértékű megfáradásával, amikor úgy érzik, képtelenek ellátni feladatukat vagy ha mégis megpróbálják, akkor azt egy minden öröm nélküli, automatikus üzemmódban működve teszik. Sokan gondolják azt, túl sokat foglalkozunk a témával, ez egyébként is a fiatalabb korosztály nyavalyája, a régiek hírből sem ismerték ezt az érzést. Akik éppen ezért a legszívesebben ezen a ponton befejeznék ennek az írásnak az olvasását, megnyugodhatnak egy kicsit. Nem kifejezetten a kiégésről lesz szó. Inkább arról, hogyan válhat gyülekezet és lelkész egymásra találása vagy nem találása meghatározóvá.
Úgy emlékszem, svájci egyházi lapban olvastam először olyan álláshirdetést, ami teljesen eltért attól, amivel itthon találkoztam addig.
Nálunk – ha egyáltalán -, megjelenik nyilvánosan, hogy egy gyülekezeti állás betöltetlen és arra pályázni lehet, akkor szigorúan csak egy tényszerű felsorolással találkozunk. A gyülekezet legfontosabb, számszerű adatait találjuk meg benne. Általában a következőket: A választói névjegyzékben x fő szerepel. A gyülekezet területén működik valamilyen intézmény, esetleg maga a gyülekezet az intézmény fenntartó. Ennyi vagy annyi csoportban zajlik a hitoktatás. A parókia … szobával, konyhával, fürdőszobával rendelkezik és jó/felújított/felújításra szoruló állapotú. A gyülekezet a következő illetményt tudja biztosítani: … Ft. Felsorolják esetleg még azt, hogy a jövendő lelkésznek milyen végzettséggel, tapasztalattal kell rendelkezni.
A pályázni kívánó lelkész a leírtak alapján kialakít magában egy képet az adott gyülekezetről. Persze, az is lehetséges, hogy addig is a közelben szolgált, ezért eleve több információval rendelkezik. Megkérdezi még a szomszédos gyülekezetek lelkészeit, néhány gyülekezeti tagot, akik véleménye fontos lehet. Természetesen – ha eljut odáig a folyamat -, személyesen is elmegy az adott gyülekezetbe, bemutatkozó szolgálatot tart. Ez után születik meg a döntés, a lelkész és a gyülekezet részéről is. Ideális esetben mind a két fél igent mond.
Miért volt más, miben különbözött ettől az úttól a már említett hirdetés? Elsősorban azért, mert a lelkészét kereső gyülekezet nemcsak a számadatokat tette közzé, hanem egyéb jellemzőkkel is bemutatta önmagát. Tulajdonképpen azt írta le: ki vagyok én. Mi az, amiben élek, ami körülvesz, az mennyiben határoz meg, milyen kihívásokat jelent számomra vagy éppen: miért veszélyes, hogyan veszélyezteti a létünket, a fennmaradásunkat. Kiderült a leírtakból az is, milyen összetételű a gyülekezet. Kik vannak többségben? A kisgyermekes családok? Vagy az idősebb generáció tagjai? Sőt, nemcsak meghatározta önmagát a gyülekezet a hirdetés során, hanem azt is megfogalmazta, milyen céljai, tervei vannak, mi az, amit meg szeretne tenni. És ezen a ponton írt arról is, annak a lelkésznek, aki a gyülekezetben szolgálni szeretne, milyen feladatokat kell ellátni. Az a lelkész, aki elolvasta a felsorolást, önkéntelenül is önvizsgálatra indult. Kérdéseket tehetett fel önmagának, melyek arra vonatkoztak: alkalmas vagyok azoknak a feladatoknak az elvégzésére, melyek az adott gyülekezetben prioritást élveznek? Ha igen, szeretném-e magamra vállalni őket? Akarom-e – a megismert feltételek szerint – ezt a gyülekezetet? Ebben a gyülekezetben szeretnék-e lelkész lenni? Ha a kérdésekre adott válaszokban bizonytalanságot érzett valaki, nyilván nem nyújtotta be pályázatát. Sok esetben elkerülhetővé vált így, hogy egy idő után azt érezze a lelkész: én nem így, nem ezt szerettem volna, nem vagyok a helyemen.
Nem vagyok a helyemen. Nem azt teszem, amit kellene. Nem tudom használni ajándékaimat, amelyeket kaptam. Vagy ellenkezőleg: többet várnak tőlem, többet kell tennem, mint amire képes vagyok.
A gyülekezet pedig így fogalmaz: nem vagyunk elégedettek a lelkészünkkel. Nem azt teszi, amire mi számítottunk, amit várunk tőle.
Csalódás, kudarc, elégedetlenség – ide vezet gyülekezet és lelkész egymásra nem találása. Ide vezet, amikor elvégzendő munkát kap valaki és nem feladatot. Amikor az vezet és hajt bennünket, hogy nem hagyhatunk gyülekezetet gondozatlanul, lelkészi szolgálat nélkül és nem hagyhatunk lelkészt szolgálat nélkül, gondoskodnunk kell róla, mindenképpen gyülekezetet kell adnunk neki.
Ha kellő önismeretre jutna minden gyülekezet és minden lelkész, olyan – életre szóló – találkozások jönnének létre, melyek örömöt hoznak mindkét fél számára.
