2018. január 23-án, kedden, 10 órakor temetik Tőkéczki László Széchenyi-díjas történészt.
Tőkéczki Lászlót a református egyház szertartása szerint helyezik örök nyugalomra a Fiumei Úti Sírkert Nemzeti Emlékhely (1086 Budapest, Fiumei út 16-18.) ravatalozójából.
Az elhunytat az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Dunamelléki Református Egyházkerület saját halottjának tekinti.
A család kérése, hogy a gyászolók csak egy szál virágot hozzanak magukkal.
Nem nekrológot szeretnék írni, nem is vagyok sem feljogosítva, sem alkalmas, sem méltó erre. Életrajzát, egyházi és tudományos munkásságát is legfeljebb annyira ismerem, mint amit bárki megtudhat róla a médiában. Találkozni igazából egyszer találkoztam vele. Talán másod-vagy harmadéves lehettem a Teológián, Pesten. Egyik délután a Szilárd (Reposzt-társam) szólt, hogy este a szobájában a Tőkéczkivel lesz egy beszélgetés, ha van kedvem, akkor jöjjek, várnak szeretettel...
Már nem emlékszem, hányan is jöttünk össze Szilárdék „lakosztályában”. Nyolcan? Tízen? A hely szűke miatt -hogy az érdeklődés hiányát ne említsem...- nem lehettünk sokkal többen. Ő pontosan ott volt, én késtem egy kicsit. Arra sem emlékszem, hogy hogyan szólítottuk. Maradjunk abban, hogy Tanár úrnak, aki már ekkor docens volt az ELTE-n, egyházi körökben már igen, országosan annyira még nem volt ismert. Utólag azonban sokszor elgondolkodtam ezen, hogy azért az nem egy megszokott dolog, hogy egy egyetemi tanár mindenféle hivatalos felkérés és propaganda nélkül csak úgy igent mond egy bátor meghívásra, s mintha csak egy „túlkoros diák” lenne, beékelődik közénk egy internátusi legényszoba egyik székére, kezében egy fületlen teás bögrével, feje fölött száradó zoknik, törölközők, szemmagasságban bágyadt vagy éppen érdeklődő tekintetek... És Tanár úr elkezdett beszélni... Figyelembe véve azt is, hogy alig egy-két évvel voltunk a rendszerváltás után, nehéz lenne pontosan meghatározni ennek az estének a műfaját. Ellenzéki kör...? Népi kollégium...? Egyetemi előadás...? Keresztyén ifjúsági alkalom...? Szemináriumi óra...? Mindegyikből egy kicsi...
Három témára emlékszem. Az egyik a Németh László-féle harmadik út, Szárszó és nemzetünk akkori sorskérdései. A másik az Egyesült Államok „történelem-nélkülisége”... Hogy ezt hogyan próbálja az USA „kompenzálni” a jelenben, a jövőben, egyáltalán, hogy mindez milyen kihatással van a világra, azon belül a mi keresztyén (?) Európánkra... A harmadik „előadás” pedig a három fő európai szellemi-politikai irányzatnak (liberalizmus, szocializmus, konzervatizmus) a közös krisztusi, ill. bibliai gyökereiről szólt, erről tőle hallottam először.
Nem tudom már, meddig tartott ez a bizonyos este. Két-három-négy óra hosszat? Az biztos, hogy senkiben nem maradt kétely és hiányérzet... Élet-és szemléletformáló gondolatok, új impulzusok viszont annál inkább. A magam részéről mindenképpen elmondhatom, hogy azóta máshogy gondolok magyarságomra, keresztyénségemre, hivatásomra. Most is előttem van, ahogy szenvedélyesen magyaráz, lelkesen mesél, költőien kérdez...
Bár a reposztos szerzőkkel létezik egy hallgatólagos megállapodás, hogy ezen a felületen egymás írásaira nem reagálunk és egymással nem kommunikálunk, azért most az egyszer hadd tegyek kivételt... Csak annyit: Szilárd, köszi hogy szóltál...! Tanár úrnak pedig köszönöm azt az estét! Amíg élek, emlékezni fogok rá, valahányszor átmegyek Szárszón, s mindig, ha Amerika szerepel a híradásokban vagy egymásnak feszülnek a magyar politikai pártok... Nyugodjék békében!
Hozzászólások