A liberális demokrácia modellje az elmúlt években sok helyen válságba került, ezen az Egyesült Államok és Európa együttműködése és a gazdasági növekedés beindulása segíthet - fejtette ki Francis Fukuyama amerikai filozófus, közgazdász Budapesten, a Közép-európai Egyetemen.
A demokratikus modell válságát éljük Fukuyama szerint – Magyar Hírlap
Középiskolai tanulmányainkból gondolom mindenki előtt ott áll Voltaire Candide-ja, az a regény, amely egy filozófiai alaptétel gúnyos megcáfolása, azontúl hogy irodalmi mestermű. Az ifjú Candide vallja a leibnizi optimizmus legismertebb alapgondolatát, miszerint ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Amikor én jártam gimnáziumba, ezt a tézist tanári részről illett a lekicsinylő gúny tárgyává tenni, mert az aktuális materialista dialektika amúgy is ostobaságnak tartotta, de tény, hogy Candide élete komoly cáfolatként áll az olvasók előtt. Az empirikus valóság megdönteni látszik a filozófiai tételt.
Most ne menjünk bele, hogy maga a leibnizi gondolat ennél jóval árnyaltabb és izgalmasabb, mint azt a végsőkig lepusztított egyetlen mondat, és a nyomában megszületett vulgár-filozófia kimondta. A Voltaire-Leibniz párhuzam eszembe juttatta a Fukuyama-Huntington vitát, ami az utóbbi időben amúgy is több szinten érdekessé vált jóval Francis Fukuyama múlt heti budapesti beszéde előtt.
Az amerikai Francis Fukuyama 1989-ben robbant be a politikai közgondolkodásba A történelem vége? című esszéjével, amit aztán később könyv formájában kibővítve 1992-ben jelentetett meg. A hidegháború után a jóleső optimizmus alapvetően meghatározta az első évek közgondolkodását. Fukuyama ekkor nem állított kevesebbet, mint hogy a háborúk oka – az ideológiák egymással való harca - megszűnt, a történelem elérkezett a végéhez. Ezután már nem háborúkat fogunk vívni, hanem meg kell küzdeni a mindennapok apróbb kihívásaival. A hidegháború végeztével győzött a liberális demokrácia, amelyben a politikai és gazdasági liberalizmus hajtja előre a világot.
Későbbi műveiben megjelenik a morális szempont, illetve azok az öngyógyító társadalmi folyamatok, amik önmaguk alakítják ki a belső rendet.
Jó volt a kilencvenes években Fukuyamát olvasni. Az ember azt olvasta ki könyveiből, hogy nem kell félnünk a történelmi krízisektől, és hogy a nagy káosz valójában renddé áll össze, mert az embereknek igénye van a demokratikus rendre. Amúgy is kitűnő stílusú tanulmányokról van szó, az általa felvázoltak szépen beleilleszkednek szebb jövőkilátásainkba.
Fukuyama magyarországi népszerűségét a vele vitába szálló, és tulajdonképpen művével a vitán túl is nőtt Samuel P. Huntington nem vetekedik. Pedig alapmű A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című fő műve. Magyarul ugyanannál a kiadónál jelent meg (Európa), mint a Fukuyama-kötetek, mégsem borzolta annyira a kedélyeket. Amúgy egy mai műveltségben szintén kötelező olvasmányként lehetne emlegetni, ami nem egy teher, mert – jóllehet vaskos kötetecske – mégis szintén „olvastatja magát”, és izgalmas, jó néhány eredeti megfogalmazással színesítve az elemzéseket.
Huntington szintén egy vitairatnak szánt cikket bővített ki rendkívül alapos megközelítésekkel, hogy alátámassza eredeti téziseit. 1993-ban megjelent cikkében ő is a hidegháború utáni világpolitikát vizsgálja. Nyolc civilizációt különböztet meg eltérően a szokott „Nyugat és a többiek” felfogással. A legmagasabb kulturális identitásokat nevezi civilizációknak. Fukuyamához hasonlóan elfogadja azt, hogy eztán nem a politikai ideológiák mentén folynak majd összecsapások, ám ő a különböző jelenségekből arra következtet, hogy a civilizációk fognak összecsapni, mégpedig a felértékelődött vallási és kulturális értékek nevében. A nyugati gondolkodás egy kis felvilágosodáskori örökséggel, meg a szekularizációval tulajdonképpen nonszensznek tarthatná Huntington felvázolt jövőképét. Hogy nem nonszensz, azt ugyanakkor mutatják az 1996-ban kötet formájában is megjelent tanulmány után bekövetkezett – ma már történelminek számító események – a 09.11-ként elhíresült tragédia, vagy a Huntington által megjósolt ukrajnai krízis. A migrációs válság óta az egyszerű Közép-európai jópolgárok sem vetnék el egykönnyen a civilizációk összecsapásának elméletét. Az, ami rossz disztópiának tűnt csak, amit az ember hajlamos egy kézlegyintéssel elintézni, mert olyan szörnyű: egyszerre tartalmat kapott.
Huntington célja nem a félelemkeltés volt, bár az amerikaiak jó érzékkel már korábban az iszlám általi fenyegetettséget emelték ki leginkább a mű kijelentései közül. Huntington elemez, megpróbál megérteni bizonyos jelenségeket, a globalizációtól kezdve, az identitás felértékelődésén, a nyelvi bábelizmuson át a gazdasági és politikai megnyilvánulásokig. Számos jelenség a posztmodern kor legelfogadottabb jellemzői közé tartozik, mint a vallás felértékelődése, a regionalitás, a kulturális különbségek kihangsúlyozása. Ma már valószínűleg csak idősebb emberek álma, hogy „világpolgárok” legyenek. Kiderült, hogy a világpolgár egyenlő a semmivel. Az identitásunk nem állhat légüres térben, vannak határai, és van benne komoly tartalom, amit jól meg tudunk határozni, sőt egyre nagyobb igényt érzünk arra, hogy meg is határozzuk.
Miközben nem lehet elvitatni Francis Fukuyama érdemeit, humanizmusát és emberi jóindulatát, nem árt önmagunk előtt feltenni a kérdést, mit tartunk fontosabbnak: Egy optimista struccpolitikával balzsamozni keblünket, vagy egy reális, bár súlyos kríziseket felvázoló reálpolitikával felkészülni a lehető legrosszabb forgatókönyvre? A tét nem kevesebb, mint a jövő. Azaz, felismerjük-e az idő jeleit? (És itt mindenkire rábízom meghallani a biblikus áthallást.)
Egy időben gyakran hallottam, azóta egyre kevesebbet, ahogy emberek közhelyes pátosszal kijelentették: „Én hiszek az emberiségben.” Ha Fukuyama egy együgyű lélek lenne, valószínűleg ezt mondaná. De mi van, ha az emberiség egy része elvetemült? Ha a gonosz munkál? Ha nagyobb népcsoportok nem akarnak a nyugati értékrendek mentén gondolkodni, nem érdekli őket a humánum elsőbbsége, se a liberális gazdaság, se a demokrácia? Mi van, ha az emberiség egy része (esetleg nagyobb része), nem a rendre törekszik ösztönösen, legalábbis nem olyan rendre, amit Fukuyama úr elképzel? És mi van, ha a Huntington által rendkívül szellemesen a Davosi Kultúra képviselőinek titulált gazdasági hatalmi arisztokrácia nem érdekelt éppen a rend létrejöttében és megerősödésében?
Huntington elemzését idézem, 1996(!)-ból: „A gazdasági és demográfiai kérdéseknél sokkal jelentősebb problémát jelent a Nyugat erkölcsi hanyatlása, kulturális öngyilkossága és politikai megosztottsága. … A Nyugat jövője s más társadalmakra gyakorolt befolyása nagyrészt attól függ, hogy képes-e megbirkózni ezekkel a tendenciákkal, melyek természetesen a muzulmán és ázsiai erkölcsi fölény veszélyével fenyegetnek.
A Nyugat kultúráját a nyugati társadalmakon belüli csoportok is veszélyeztetik. Ilyen veszélyforrást jelentenek azok a más civilizációkból érkező bevándorlók, akik az asszimilációt elutasítva továbbra is az anyaország értékeit, szokásait és kultúráját képviselik és hirdetik. Ez a jelenség különösen az Európában élő muzulmánokra jellemző, akik egyébként nem számítanak túl nagy közösségnek. Hasonló, ám kevésbé erőteljes folyamat játszódik le az Egyesült Államokban élő, nagy lélekszámú hispán kisebbség körében. Amennyiben a spanyol ajkú kisebbség asszimilációja nem következik be, az Egyesült Államok egyensúlya megbillen – az országot belső viszályok s a megosztottság veszélye fenyegetheti. Európában a nyugati kultúrát ugyanígy megrendítheti, ha a központi összetartó elem, a kereszténység meggyengül. A vallásos hit, a vallásgyakorlás és az egyházi tevékenységekben való részvétel hanyatlik Európában. Ez nem annyira a vallás iránti ellenséges érzületekben, mint inkább a vallás iránti közömbösségben ölt testet. … A kereszténység talajvesztése hosszú távon komolyan veszélyezteti a nyugati civilizáció jövőjét.” (52kk).
Hagyjuk, hogy így legyen?
Hozzászólások