Reich-Ranicki kevésbé tartalmasan kritizált, mint amilyen elánnal megformálta a kritikust. Ehhez színpadi érzék, színészi képesség kellett. Figurája úgy áll előttünk, ahogy – a Spiegel címlapján – összetépi Günter Grass új regényét. S „mi, kritikusok” – valljuk be – irigyeljük őt ezért a tűrhetetlen gesztusért.
Meghalt Marcel Reich-Ranicki, akit Németországban már életében az irodalmi pápaként emlegettek. De nevezhetnénk inkvizítornak, showman-nek, irodalmi popsztárnak vagy tudósnak. Kritikus volt.
Az 1920-ban lengyelországi zsidó családba született Marcel Reich-Ranicki (MRR) egyszerre volt otthon a német és a lengyel kultúrában. A háborús zsidóüldözések idején a varsói gettóból kalandosan menekült meg, s így elkerülte a családját ért tragédiát. A gettóban ismerte meg azt a lányt, akivel együtt menekült el, s akivel megosztotta életét a közelmúltig. A háború után volt titkosügynök és cenzor, diplomata és börtönlakó. Fiatal éveiről játékfilm is készült, ugyanakkor a kilencvenes években komoly támadások érték múltja miatt. Lengyelországi koncepciós perekben halálra ítéltek olyanokat, akiket állítólag Reich-Ranicki hívott haza. E vádak alól nehéz volt tisztáznia magát, de ő szokott életrevalóságával tette túl magát a dolgon. Mert MRR-t az üldözések és a megpróbáltatások megtöbbszöröződött életösztönnel vértezték fel.
Sok-sok éven keresztül küzdött, hogy a személyiségére és tehetségére szabott helyet megkapja a német irodalmi életben. A siker 1988-ban kezdődött, amikor megindult az Irodalmi quartett című műsor a ZDF német közszolgálati csatornán. 2001-ig vezette a műsort, s ezzel a német irodalom legbefolyásosabb ítésze lett. Az „irodalmi popsztárt” közvélemény-kutatások szerint a német lakosság 98%-a ismeri. Pedig arrogáns és egoista volt, nem hagyta eléggé szóhoz jutni vitapartnereit, időnként felszínesnek tűnt, de leginkább részrehajlónak és előítéletesnek. Egyszerre volt modern és mélységesen konzervatív – bár hozzá kell tenni, a minőségben nem ismert tréfát. Mégis szeretnivaló figura volt. Selypített, kalimpált kezével, és a vita hevében szinte egész testét bevetette. Élvezetes volt őt hallgatni és látni. Időnként botrányos vitapartnernek bizonyult, mert nem látszott rajta semmi intellektuális gátlás a kamera előtt. Marcel Reich-Ranicki bebizonyította, hogy lehet izgalmas irodalmi műsorokat készíteni a televízióban. Lehet igényes nézők számára is élvezhető műsort kínálni. Értett hozzá, hogy borzolja a kedélyeket. Összetépte Günter Grass könyvét, kamera előtt porig alázta kolleganőjét, visszautasított egy életmű-kitüntetést. Provokatőr volt.
Németországban már most feltették a kérdést: mi lesz ezután? Hová leszünk A KRITIKUS nélkül? És már meg is válaszolják, a kritika műfajának végét vizionálva. Nahát, ezt mi megmondhattuk volna nekik előre. Hogy a kritika lassanként teljes mértékben kihaló műfaj. A magyar nyelvű irodalom - amelyet csak egy bizonyos hányadban művelnek az országhatárokon belül -, nem képes kitermelni a pártatlan kritikát. A folyóiratok többnyire örülnek, ha a magukhoz közelálló szerzőkkel foglalkozhatnak, amúgy sincs pénz és lehetőség a méltó marketingre. Ezért több a méltatás, mint a bírálat. Ez az ország amúgy is az indulatoskodás fészke. Vitakultúránk oly mértékig elkorcsosult, hogy értelmes ember nem szívesen száll semmiféle vitába. Egy-egy körültekintő bírálatra sok esetben különböző szinteken a következő válasz érkezik: „hülye gyerek”. Ha a bíráló történetesen nő, akkor a „gyerek’” helyére olyan szavak helyettesítendők be, amit nem írok - nem is írhatok le, mivel tiltja szabályzatunk. A leköcsögözés az egyetlen érv. És persze a személyeskedés, ami akkor kerül elő, amikor nincs igazi, tartalmas válasz. „Te mit keresel itt?”, „mit tettél le az asztalra?”, „egyáltalán ki vagy te, hogy ilyent mersz mondani”? Ismerjük a szöveget?
Pedig kell az irodalmi kritika. Kell az olvasónak, akinek se ideje, se kedve elolvasni minden új könyvet. Kell az irodalomtörténetnek, hiszen a jó elemzés már alapot adhat a későbbi összegző műveknek. A kritika lehet élvezetes műfaj, amit akkor is érdemes elolvasni, ha a tárgyalt mű amúgy nem érdekli az olvasót. És végezetül, és elsősorban kell a kritika a művésznek. Akik alkotnak, tudják, mennyit lehet tanulni a szelíd, tárgyilagos bírálatból. Persze nem kell feltétlenül földbe döngölni, élve boncolni a pácienst. Mindkét részről – kritikus és alkotó részéről – nagy-nagy alázat kell ahhoz, hogy célba érjen a javító szándék. Az alkotás ugyanis nem egy állandóan felfelé ívelő pálya, ami minden külső ráhatás nélkül egyre tökéletesebb lesz. A művész munkája sokkal inkább szabálytalan hullámtér, ahol szükség van a simításra: elsimításra éppúgy, mint a vigasztalás simítására.
Marcel Reich-Ranicki nem éppen szelíd kritikus volt, és bizonyára sikerült is jónéhány írót magára haragítania. Szava túlságosan sokat számított, talán csak akkor legyintett mindenki, amikor Günter Grasst támadta – először az Ein weites Feld (magyarul még kiadatlan) regénye kapcsán. Majd a Nobel-díjas író Izraelt bíráló költeményéről is elmondta a magáét (Amit el kell mondani/ Was gesagt serden muß). Ez egy undorító vers - jelentette ki MRR. Grass akkor már akkora tekintélynek örvendett, hogy nem tehetett kárt benne a bírálat. Kevésbé ismert írók esetében azonban nem babra ment a játék. Ugyanakkor MRR szenvedélyes volt, óriási lelkesedéssel tudott arról beszélni, ami tetszett neki. Megfontolandó ma is jelszava: „Tiszta beszéd idegen szavak nélkül, szenvedélyes ítélet”. Alakja kedves tanszékvezetőnket idézi meg számomra, akit egyszerre nagyon szerettünk és gyűlöltünk. Aki megosztó volt, mint Reich-Ranicki, aki utálta a középszert, és ha azt mondta: „Ez egy tisztességes dolgozat”, az nagyon megalázóan hangzott. Szerettük és gyűlöltük őt, de rengeteget tanultunk tőle. Az intellektus szenvedélye ugyanis mindig magával ragadja a közel állókat. Ezért fog hiányozni Marcel Reich-Ranicki a selypítésével, a hadonászásával, a teátrális felkiáltásaival.
A filmrészlet az Irodalmi quartett című műsorból származik. Érdemes akkor is beletekinteni, ha valaki nem érti a német szöveget: a beszéd hevét, a vita izzását kell látni. Egy japán regényről folyik a diskurzus. A hölgy kritikus hiányolja a regény nyelvi, művészi megformáltságát, és irodalmi „fast foodnak” minősíti azt. Az uraknak viszont tetszett a könyv, és belebonyolódnak egy személyes hangú vitába a poétikus szerelmi motívumokról, hiszen Sigrid Löffler nem tartja hitelesnek a Murakami-regényt ebből a szempontból sem. És itt lendül be Marcel Reich-Ranicki a 6:47-től. Hát ilyen hévvel is lehet esztétikai kérdésekről vitázni. Jó szórakozást!
Hozzászólások