A hír eltörpült az egyéb világszenzációk mellett: Maráz Zsuzsanna 2018. szeptember 29-én, szombaton kora reggel a Spártában álló Leónidasz király szobrának talpazatát megérintve megnyerte a Spartathlon női versenyét. (…) Maráz Zsuzsa mostani Spartathlon-győzelme ismét a világ fölé emelte ezt a csöpp országot, s ami az emberfeletti, ugyanakkor csodálatos teljesítmény kapcsán még inkább szívbe markoló, ahogyan az Esztergomban élő és dolgozó orvosasszisztens hölgy elmesélte, hogy hosszú-hosszú kilométereken át, amikor erőt, hitet kellett merítenie valahonnan – miután az ultrafutás zömében magányos sporttevékenység, tehát leginkább a saját lelkéből –, a Himnuszt énekelte magában.
Zsuzsanna futása – Vincze András publicisztikája - nemzetisport.hu
S itt folytatnám is még tovább a címet: ...Zrínyi Ilonától Maráz Zsuzsáig és a hallgatástól a Himnusz énekléséig... Miről is írjak...? A Spartathlonról, ill. arról, hogy szellemileg-lelkileg lebutított „robotizált, mátrixba szédülő társadalmunkban”, világunkban mennyire szükség van a magunkat legyőző akaratra, az emberfeletti fizikumra, a teljes Erőre...? Vagy írjak arról, hogy mennyi, a maga nemében, területén, „sportágában” hős magyar nő, anya van körülöttünk, akik a jelenben példát adnak, egyben reményteljes jövőt is jelentenek számunkra...? Netalán a Spartathlont teljesítő Maráz Zsuzsa kapcsán – aki magában a Himnuszt énekelte, abból erőt, hitet merítendő – arról, hogy ne legyen már ciki énekelni nemzeti imádságunkat...? Mindhárom témáról egy-egy gondolatot...
Athéntól Spártáig... 246 km... 27 óra... A maratont (42 km, 195 m) először lefutó hírvivő (Pheidippidész?) majdnem hatszor meghalt volna ezen a távon... S milyen elgondolkodtató, hogy most mégis arrafelé tendál a világ, hogy – sokan csak úgy hobbiból is – egyre többen és többen futják végig ezt az embertelen távolságot... Athéntól Spártáig... Tényleg errefelé halad a világ...? Ezt egy kicsit szimbolikusan értve is kérdezem: Athén -ugye- a görög kultúra, a filozófia, a demokrácia (stb.) fellegvára, ezzel szemben Spárta „katonai kiképző központ”, ahol a nyers fizikai erő dominál, s persze az ellenség legyőzése a legfőbb cél... Szellemi tőke kontra fizikum... (kultúra kontra testkultusz...) Ez utóbbi felé tartunk...? Valahogyan ellensúlyozni kell azt a mozgásszegény életmódot, amelybe ez az agyonautomatizált környezet belekényszerít bennünket...? Vagy inkább csak a középkorúak ún. életközépi válságáról (lánykori nevén kapuzárási pánik...) van szó, hogy fizikai teljesítőképességeink határainak feszegetésével is be akarjuk bizonyítani, hogy tudunk/érünk még annyit, mint a fiatalabbak...?
Zrínyi Ilonától Maráz Zsuzsáig... Szándékosan nem szeretnék írni az emancipációról, arról, hogy Angela Merkeltől Judith Sargentinin keresztül mondjuk a magyar ellenzék egyik volt miniszterelnök-jelöltjéig, Szél Bernadettig ma már mennyire meghatározó szerepet töltenek be a nők a politikában, a közéletben, a világ, Európa, s benne Magyarország sorsának alakításában... Arról már inkább, hogy a magyar történelemben hány kiváló nőt tudunk felmutatni, akikre büszkék lehetünk, akikre hősként, példaképként tekinthetünk... Vagy a magyar sportoló nőkről, akik annyi dicsőséget szereztek hazánknak... A teljesség igénye nélkül Keleti Ágnes, Egerszegi Krisztina, Kovács Katalin, Hosszú Katinka, Nagy Tímea, a világot évtizedek óta „iskolázó” kajakos lányok, a 8ooo m fölé emelkedő hegymászó hölgyeink (hatan, közülük kettő a Mount Everest-et is meghódította, Ugyan Anita és Németh Alexandra), aztán az ultramaratonisták (pl. Lubics Szilvia, Nagy Katalin), hogy csak a legextrábbakat említsem... De legszívesebben a névtelen, hétköznapi hősökről írnék, akik közöttünk élnek... Akik kitartással, szívóssággal az élet több frontján is igyekeznek helytállni... Nem egy nőismerősöm van, aki 3-4 gyermeket nevel (nem egy egyedül...), háztartást vezet, napi 8 órában dolgozik, mellette még tanul, s „szabadidejében” -magára is gondolva...- fut, kerékpározik, túrázik... S mindezek közben nem panaszkodnak, hanem még akár mosolyogni is tudnak... (Eszembe jut, egyszer Makovecz Imre, prófétai lélekkel azt találta mondani, hogy „jajgató magyar anyák nem szülnek megváltó krisztusokat...”)
A hallgatástól a Himnusz énekléséig... Nem csak a hihetetlen fizikai teljesítményéért tisztelem Maráz Zsuzsát, hanem azért is, mert egy olyan szellemi és politikai közegben, ahol hovatovább már szégyellni kell az ember nemzeti identitását, ő őszintén és bátran elmondta, hogy amíg futott Athéntól Spártáig, a holtpontokon az adott neki erőt és hitet a folytatáshoz, hogy magában énekelte a Himnuszt... Gondolom, mindnyájan voltunk már olyan iskolai tanévnyitón, -zárón vagy községi, városi ünnepségen, ahol a hangszóróból recsegve hol szólt, hol nem szólt, az emberek némán-bambán hallgattak, s még jó, ha nem beszélgettek közben... De abban is biztos vagyok, hogy nem csak engem hat meg, amikor pl. egy válogatott meccs előtt tetovált, fülbevalós, kemény fickó, de azért csillogó szemmel, teli tüdőből, egy hangon, de azért mégiscsak énekli nemzete himnuszát... Mert megtanították neki, mert odatartozik ahhoz a néphez, mert a szívében van, kitörölhetetlenül...!
Celldömölkön a református templomban minden istentisztelet végén elénekeljük. Ezt a „szokást” még elődeimtől örököltem... Bevallom őszintén, amikor 2005-ben a gyülekezetbe kerültem és erről beszélgettünk az egyik presbiteri gyűlésen, én egy kicsit ódzkodtam ettől... Hogy elcsépeljük... Meg nincs benne a hivatalos református liturgiában... Különben is, miért kell annyira magyarkodni...? Presbiter testvéreim két egyszerű válasszal próbáltak meggyőzni: 1, Itt már a 70-es, 80-as években, tehát az „átkosban” is énekeltük, amikor nem nézte ezt mindenki jó szemmel... (s hallgatta jó füllel...) 2, A gyermekek, akik eljönnek hozzánk istentiszteletre, hadd tanulják meg rendesen...! A fordulópontot az jelentette, amikor egyik évben egy igehirdetés-sorozatot tartottam a liturgiai elemekről (apostoli köszöntés, ének, lekció, áldás stb.), s így „muszáj” volt egy igehirdetést szentelnem erre a „celldömölki specifikumra” is... Végül is azzal „legalizáltam” magam számára, hogy a Himnusz éneklésével tulajdonképpen minden istentisztelet végén imádkozom magyar nemzetemért... Az „athéniakért” és a „spártaiakért”, azaz a szellem (lélek, demokrácia... stb.) és a test embereiért... A neves és a névtelen hősökért... S azokért, akik éneklik a Himnuszt, de azokért is, akik csak hallgatják...