Otthon, az ágyában feküdt Noa Pothovan, amikor az orvosok teljesítették a kívánságát. A 17 éves holland lány tántoríthatatlan volt, mindenáron meg akart halni. Az utolsó napjait azzal töltötte, hogy elbúcsúzott a szüleitől, testvérétől és a legjobb barátnőjétől, valamint mindazoktól, akik a közösségi médián, az Instagram-oldalán, a Facebookon, blogján követték nyomon az életét.
Nem volt halálos beteg a lány, de jogában állt meghalni - index.hu
Heves indulatokat váltott ki a hír, amelyben arról értesült a nagyvilág, hogy egy 17 éves holland lány depressziója és ebből következő elviselhetetlen szenvedése miatt úgy döntött, nem kíván tovább élni. Pontosabban, utolsó napjaiban, heteiben már úgy is fogalmazott: nem is él, legfeljebb lélegzik.
Egy tragikus sorsú, fiatal lányról van szó, akinek életében drámai események követték egymást. 11 éves koráig élte az átlagos, fiatal lányok életét. Teljesen egészséges volt, maximalista, kötelességtudó, aki szerette az életet. Egy gyerekzsúron azonban molesztálták, amiről nem beszélt senkinek. Titokban tartotta azt is, amikor 14 éves korában két férfi megerőszakolta. Borzasztó belegondolni abban, hogy ekkora terhet próbált egyedül cipelni. Különös az is, hogy senki nem tudott vele olyan kapcsolatba kerülni, ahol annyira biztonságban érezte volna magát, hogy beszéljen fájdalmáról. Senki, sem családja, sem tanárai, sem barátai nem vettek észre semmit. Legalábbis az első időkben. Mindenképpen elgondolkodtató ez. Szomorú arról hallani, hogy egy fiatal úgy érzi magát, mintha teljesen egyedül lenne ezen a világon.
Az átélt események következményei azonban hamarosan különböző tünetek formájában mutatkoztak meg. Poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, különböző pszichés zavarok jelentkeztek nála, pl. étkezési zavarok. Amikor a szülők előtt is nyilvánvalóvá lett, hogy valami nagyon nincs rendben gyermekükkel, megpróbáltak számára segítséget találni. Beszámolójuk szerint azonban sehol nem fogadták, kezelték úgy lányukat, hogy az valódi segítség lett volna. Egyik intézménytől a másikig kerültek, a hosszú várólisták miatt csak késve kapta meg a megfelelő kezeléseket, és volt olyan egészségügyi intézmény, ahol úgy kezelték, mint egy rabot, mert mindenképpen szerették volna megakadályozni, hogy kárt tegyen magában. Megint csak olyasmiről hallunk, ami megdöbbentő. Arról szólnak a szülők szavai, hogy pont azokról a helyekről nem érkezett segítség, ahonnan az elvárható lenne. Lehetséges, hogy országos szinten sincs olyan szakember, intézmény, aki felkészült lenne hasonló esetek kezelésére? Mintha mindaz a szörnyűség, amit ez a fiatal lány átélt, nem történhetett volna meg, ezért abban reménykedünk, hogy nem is történik meg, vagyis nem állunk készen arra, hogy foglalkozzunk vele.
Nincs ember, aki ne érezne együtt Noa Pothovan-nal és családjával. Érezhető, ahogyan harcoltak, küzdöttek, próbálkoztak. Félünk is egy kicsit attól, hogy közel menjünk mindahhoz, amiben ők voltak, óvjuk magunkat attól, hogy belegondoljunk: és ha mindez velünk, a szeretteinkkel történik?
Szeretnénk arról hallani, hogy ennek a fiatal lánynak mégis véget érnek a szenvedései. Hogy elérkezünk a békés, megnyugtató befejezésig. A történtek feldolgozásáig.
De erről szó sincs. Noa Pothovan ugyanis úgy döntött, véget vet életének. Nem vett magához ételt és italt. Családja és orvosai ezt nem hagyták annyiban. Kényszer gyógykezelést alkalmaztak nála, ami az ő esetében kényszeretetést és kényszeritatást jelentett. Noa azonban ezt is leállíttatta. Szó szerint halálra éheztette és szomjaztatta magát. Otthonában, családja és orvosa vagy orvosai körében hunyt el hétfőn. Ott, ahol talán évekkel ezelőtt a világra jött. Amikor szülei, családja az élet csodáját ünnepelték. Amikor még mindenki számára egyértelmű volt, hogy az élet érték, ajándék, óvni kell, őrizni és vigyázni rá.
Noa halála azonban egyértelműen ennek a legnagyobb értékek, az életnek az elutasításáról szól. Függetlenül attól, hogy milyen kategóriába soroljuk azt, ami történt. Eutanáziának nevezzük vagy asszisztált öngyilkosságnak? A lényegen ez nem változtat. Mindkét esetben az élethez szükséges feltételek elvételéről, megszüntetéséről van szó. Olyan döntésről, amely nem változtatható meg utólag, nem lehet meg nem történtté tenni, visszafordítani. Nincs lehetőség annak kimondására, hogy mégis meggondoltam magam, mégsem ezt szeretném, mégis adok esélyt arra, hogy az élet győzzön a halál fölött. Már csak ábrándozni lehet arról, hogy mi minden lehetett volna még, mi minden várt volna erre a fiatal lányra, mi mindent élhetett volna még meg. Noa úgy érezte, dönthet élet és halál kérdésében, környezete pedig és a társadalom, amelyben élt, támogatta ebben. Elképzelhetetlen számomra, hogy tudták a szülők végig nézni lányuk halálát? Hogyan tudtak nemet mondani arra a bennük élő ösztönös késztetésre, hogy mindenképpen meg kell akadályozniuk gyermekük halálát? Hogyan tudták megállj-t parancsolni segítő szándékuknak?
Noa esete kérdez bennünket is. Elfogadjuk-e, engedjük-e, hogy a halál győzzön? Vagy tudunk igent mondani az életre? Még akkor is, ha az elviselhetetlenül nehéznek tűnik? Még akkor is, ha úgy érezzük: legjobb lenne lefeküdni és többé nem felkelni? Mindenkinek joga van idáig jutni és ezt kimondani. De van-e jogunk ahhoz is, hogy nemet mondjunk ilyenkor az életre?
