A Heol nemrég beszámolt egy medvéről, de még nem tudják, ugyanarról a medvéről van-e szó. A Facebookjukon azt írták: „Öten is állítják, hogy felismerték az állatot és feltehetően a környéken van az erdőben. A megfelelő hatóságokat értesítettük, de mindenkit kérünk, hogy legyen óvatos, lehetőleg ne közelítse meg ezt a területet.” Az egyik kommentelő/szemtanú azt írta: „Tényleg legyen mindenki óvatos, mert a két szememmel láttam, és nem kis állat!”
Egy éve írtam a medvéről, hogy az nem játék, legalábbis így tartják a Székelyföldön. Elmondják sokszor nagyhangon az anekdotát, de kevesen vannak, akik szembe kerültek volna Európa legnagyobb ragadozójával. Merthogy a medve – így szól a hivatalos fáma -, egy békés nagyvad. Mondják ezt azok, akik aligha találkoztak szemtől szembe a vadon nőtt állattal. Tényleg békés, aránylag. Csakhogy mint minden vadnak, vannak kockázati tényezői. Az állat, a vad nemcsak attól vad, hogy a természetben éli életét, önfenntartói ösztönei révén emberi segítség nélkül képes fenntartani magát, hanem attól vad a vad, hogy kiszámíthatatlan. A medve jórészt növényevő, de nem ritkán támad háziállatokra, különösen a havasi legelőkön nyaraló csordákra és az azokat megvédeni akaró pásztoremberekre. Az együttélésről nekik is lenne mondanivalójuk, mármint a pásztoroknak, csakhogy nekik jut a legkevesebb nemcsak a létfenntartásért való járadékból, hanem a meghallgatásból is, hiszen minisztériumok íróasztalainak biztonságos védelméből, meg a nyugati állatvédő szervezetek eurómilliós támogatásaiból másként látszik a medvehelyzet.
Nem is tettem volna szóvá ezt a keveseket érintő kérdést, ha Magyarországon ki nem tört volna a medvepánik. A legelső mindjárt a vadászok között, akik törvényt, vadászbecsületet figyelmen kívül hagyva, sietve igyekeztek föld alá tenni az első Magyarországra tévedt medvét. Szép állat tehát a medve, míg nem nálunk van. Míg más erdejében más málnáján és gyökerén és más birka- meg marhanyáján hízik, nagyon kímélendő állat. Ausztria és Svájc határán közel egy hónapon át vadászok tucatjai hajtottak egy turista bejelentésre történt fantomképet, merthogy a nyugati turista Alpok útjait mégse tegye bizonytalanná egy kósza negyrabecsült barna maci.
Kettős viszonyulás érdekes ebben a meg-megújuló történetben.
Az egyik az együttélés. Könnyű ugyanis együtt élni azokkal, akikkel nincs semmi kapcsolatunk. Ahogy nagyszerű iróniával jegyezte meg kollegánk ezen a felületen: „Tudja, én is úgy vagyok, hogy azokra tudok dühös lenni, akikkel együtt élek. Egy eszkimóra sohasem voltam dühös, még csak gondolatban sem. Szeretem őket egytől egyig, valósággal tombol bennem a keresztyénség, ha rájuk gondolok.” Akiknek nincs közük, illetve közük annyi, hogy legfeljebb alsónemű cserére szorulnak, s egy jó kiadós zuhanyzásra, amikor is remegő lábszárukról lemoshatják a barna folyadék maradványait egy-egy erdei megfutamodás után, mert barnamedvét láttak, szóval nekik ac (animal correct, a pc=political correct mintájára), míg másoknak egzisztenciális kérdés az együttélés, amelyben őket is hagyják élni. Az európai barnamedve contra fehér ember vitában ez utóbbiak mintha a gonosz oldalán lennének. A Kárpátok vándorának éppoly joga van személyes biztonságára, mint az Alpok turistájának. A hargitai vagy Tátrában legeltető pásztor sem érdemel kevesebb figyelmet, mint a francia vagy német havasok pásztorai. Az együttélést mégis azokra kellene először rábízni, akik mindennap szembe néznek a lét, megmaradás kérdéseivel.
A másik az érintettség. Felettébb való bölcsességeket lehet elmondani a védettségből. Vállalni a sorsot sokkal nehezebb, hogy érvényeset lehessen mondani az embernek. Pál apostol Saulként egyet gondolt a keresztyénekről. Damaszkusz után, Efézus után, amikor majdnem meglincselik, elkergetik a városból, egészen mást. Hatalmi pozícióból mások a perspektívák. Ha belegondolunk, a medve mennyi mindent elmond az európai kultúráról, a viszonyulásról, magáról az emberről. Az európai modern emberről és annak képmutatásáról, legyen a társadalom bármely szegmensében.
Hozzászólások