„Ahogy gondolataimban visszafelé kapaszkodom, családunk egyik ágán egy-, másikon kétgenerációs értelmiségi felmenők tekintenek rám. Az idő ködéből szigorú könyvtárszobák, gondosan vállfára helyezett papi palástok, élre vasalt háromrészes öltönyök és polgári jó ízléssel választott díszes selyemnyakkendők sejlenek fel, mégis, ott van mögöttük ő, a játszmák nélkül élő, gyakran bántóan őszinte beszédű és jó eszű falusi parasztasszony… Hangjában nyoma sem volt a történelemmel szembeni megbántottságnak, tanulatlanul is bölcsebb és okosabb volt annál, mintsem feleslegesen pörlekedjen. Helyette természetesen, tisztán adott utat a mesélésnek.”
Nem tudom, mi lehet az oka. Talán a megannyi lehetőséget elszalasztó rendszerváltásunk, talán az azt megelőző rezsim (ha Rákosit és Kádárt külön vesszük: rezsimek) hazugságai és tabusításai, de a közéleti témáink átpolitizáltsága olyan torz szemüveget erőltet ránk, hogy üdítőleg hat egy-egy meghatározó témában vagy évfordulón a kimondottan és örök emberi szót olvasni.
A 100. évfordulóra publikált megannyi értékes szöveg közül nekem a ma idecibált/-citált az egyik legértékesebb. Akkor is, ha az alapfelvetése nem az, hogy az utódállamokban akkor most hogyan tovább, hanem az, hogy a már Pestre született fiúnak pár év múlva hogyan lehet majd elmesélni a családi történetté váló történelmet.
De azért ez így nem teljesen igaz, mert találóan jegyzi meg a szövege elején a fiatal történész, hogy a továbblépés kulcsa a szomszéd államok vezető politikusainak zsebében lapul. És láss csodát: mintha csak összebeszélt volna az új szlovák miniszterelnökkel, nem mindennapi – és talán a hazai sajtóban nem elég visszhangot kiváltó – gesztus is érkezett. (Erről röviden a tegnapi reposztban is említést tettünk.) Ismerve a szomszéd parlamentek pártjainak világnézettől független ácsingózását a magyar veszélyre fülüket hegyező szavazókra az biztos: Igor Matovič szlovák miniszterelnök történelmi gesztusa nem kis politikai kockázatot hordozott – egy kisebb petárdányira való pukkant is utána. Remélem, hogy pénteki budapesti látogatása új kezdet lehet majd a Magyarország – Szlovákia és a szlovák - felvidéki magyar kapcsolatokban.
De Bödők Gergely írásában nekem igazán az tetszett, amilyen választékosan és mégis egyszerűen leírja, ez az egész elsősorban nem a politikáról, hanem annak a személyes és családi történetre gyakorolt hatásáról szól.
Mert Trianon traumája nem egyszerűen érzékeny téma, hanem érzékenyítő történet.
Egy egész társadalom érettsége, szolidaritása, empátiája mérhető le azon, hogy ehhez a sarkos politikai szlogeneken, saját párthovatartozásán keresztül nyúl-e, vagy meglátja-e a mérhetetlen személyes sorstragédiákat és a történelmi traumák után szinte kötelezően érkező kibeszélhetetlenségben, feldolgozatlanságban rejlő veszélyeket. Vagy Trianonról csupán a határon túlra küldött anyagi támogatásokra asszociál-e háborogva. (A fociklubokat most hagyjuk.) Ahogyan a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor a nem melletti rossz emlékű – mit rosszemlékű, kifejezetten lábszagú érvelései esetében tapasztaltuk: "dehogy szavazok igennel, elveszik a nyugdíjamat, meg jön a 23 millió román munkavállaló". Aham. Vagy ami még ennél is ostobább volt: "nem szavazok igennel, mert ha nekem is meg kellett küzdenem az állampolgárságért, miután átjöttem, nehogymán az ottmaradtak csak úgy, sitty-sutty megkapják!" Csodálkozunk, milyen szívesen redukál le a politika azóta egyre több üzenetet a zsugoriság mindent elanyagiasító, nívótlan-nívójára? Ezen értünk, nem?
Viszont. Már egy éve a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyházba átengedett dunamelléki lelkész voltam, amikor naivan rácsodálkoztam, hogy a vörösmarti iskolások nem idegen nyelvként tanulják a horvátot, hanem magyarul nem beszélő tanáruk ugyanazt az anyagot adja le horvát nyelv és irodalomból, mint a horvát anyanyelvű párhuzamos osztályban. Hát szép. Ilyen és ehhez hasonló elvarratlan szálak miatt összegabalyodott mai sorsok kívánják/követelik egy évszázad után a változást.
De ehhez előbb meg kell értenünk: érintettek vagyunk. A református Szabó Magda olyan kifejezően írja: „Az ember néha olyan buta. Azt hiszi, vannak történelmi dolgok meg vannak a magánügyek, s a kettő nem tartozik össze. Közben kiderül, hogy mindig minden összetartozik. Ha az ember a történelmi eseményekkel foglalkozik, millió meg millió ember magánéletét találja mögöttük.” Ezzel a száz évvel a szerencsésebbeknek a történelmi, kevésbé szerencséseknek a jelenkori érintettség miatt kell valamit kezdeni.
A horvátországi Délvidék magyar református gyülekezetiben és lelkészei között (kettőt név szerint is szeretnék kiemelni: Kopácsi Kettős Jánost és Varga Györgyöt), később pedig, már dunántúliként, a bánffyhunyadi testvéreinktől megtanultam: Krisztus megváltása a történelmi viharok alatt és utánuk is olyan biztos alap, amire az egyes ember ugyanúgy ráállhat, mint közössége. Ha nem a felejtésbe menekülést választja. Bödők Gergely nem felejt. Kívánom, hogy amit csak szeretne, át tudja adni fiának is.
További értékes szövegek:
Akik legyőzték Trianont (Ablonczi Bálint, 2020. június 4.)
Matovič pénteken Budapestre látogat (2020. június 8.)
Eleget olvastam, most inkább megnéznék egy filmet:
"Úriember nem csinál adósságot. Főleg nem református."
Fekete Ibolya: Anyám és más futóblondok a családból (2015.)
(Ónodi Eszter, Gáspár Tibor, Básti Juli, Kerekes Vica, Szervét Tibor)