David Bowie: The Next Day - youtube.com
Ülök második otthonomban, az autóban, amikor a műsorvezető bemondja, hogy visszatérő David Bowie The Next Day c. dalához készült videót a You Tube egy darabig bevonta, merthogy vallási érzékenységében bánthat sokakat, majd újra hozzáférhetővé tette. Természetesen megint a keresztyénekről van szó, kikről, másról? Szegény, jobb sorsra érdemes David Bowie, úgy gondolta, ha most rúg egyet a keresztyéneken, pontosabban az egyházon, akkor valami egészen forradalmi bátorságról tesz tanúbizonyságot. De hát az a helyzet, hogy elkésett.
Sajnálom, őszintén. Nem vagyok ugyan a rockzene szoros megfigyelője, hogy úgy mondjam a műveltségem e téren meglehetősen hiányos. De azt már régóta tudom, hogy a mai nyugati világkultúra két, sokszor egyébként a magaskultúra, sőt a belterjes egyházias műveltség által is lebecsült műfajára érdemes odafigyelni: a zenére és a filmre. A mindig fogyasztható popra és rockra különösen, mert nemzetközi tömegtermékekről van szó, sokszor több tízmilliós hallgatottsággal és nézettséggel, s valamiképp kifejeződik bennük a Nyugat hétköznapi emberének mindenkori hangulata, érzés – és gondolatvilága. S ebben a vonulatban is kiemelkedik a brit származású David Bowie, aki évtizedek óta meghatározó alakja korunk népzenéjének. Rajongója ugyan nem voltam sohasem, de nyilván nem véletlenül figyeltem fel rá. Van a személyiségében valami nagyon európai, arisztokratikus letisztultság és elegancia, ugyanakkor, tényleg, ahogyan mondják róla, valami kaméleonszerűség, a képesség a tartalmi és formai megújulásra. Mégpedig gyorsan, meghökkentően, és másokat megelőzően. Úgy is mondhatnám, Bowie változásaiban nyomon követhetők a nyugati világ fő hétköznapi témáinak a változásai.
Most viszont ezzel a The Next Day videóval mintha elkésett volna. Sajnálom, őszintén. Pedig a dal önmagában tényleg jó, jellegzetesen letisztult Bowie az átható baritonjával, egyszerűségével, a digitálisan csinált mai zenei komplikációk kerülésével. Maga a videó is profi munka (rendezte: Floria Sigismondi), hirdetve egyébként, hogy korunkban a profizmus az erénnyel vált egyenlővé. Ha már gyilkolsz, legyél profi. A szereposztás sem akármilyen, Gary Oldman-nel és Marion Cotillard-dal. Úgyhogy minden készen áll az üzenet tolmácsolására. De mi is az üzenet? Az üzenet az, hogy az egyház maga a papi öltözetbe bújtatott sátán.”They can work with satan while they dress like the saints/They know god exists for the devil told them so." (Együtt tudnak dolgozni a sátánnal, miközben úgy öltöznek, mint a szentek/ Tudják, hogy isten létezik, mert a sátán így mondta nekik.) A történetnek több papi ornátusba bújtatott szereplője van, az egyikük ráadásul magas rangú, s ezek prostituáltakkal keverednek. Azt gondolhatnók, valami bárban vagy kuplerájban játszódik, swinger party zajlik.
De nem igazán, mert a színen megjelennek a pokol hagyományos képvilágának az elemei is, mintha csak egy Brueghel festményről léptek volna ide, abnormális emberi figurákkal, tálcán felkínált szemgolyókkal (habár ez utóbbi a davidbowie.com szerint utalás Szent Lúciára).
Mígnem az egyik prostituált tenyerein minden előzmény nélkül stigma keletkezik, mire az egyik pap azt ordítja a Krisztus-jelmezben éneklő Bowie-nak: "You see this? This is your doing - you call yourself a prophet?" ( Látod? Ezt tetted – s magadat prófétának tartod?”) A színpadon megjelenő, az egyházat egyetemesen elítélő, sőt megsemmisítő keresztyén szimbolika olyannyira erőteljes, hogy az ember nem tudja eldönteni, mi is itt a fontosabb, a dal vagy a szcenárió? Egyébként a nehezen értelmezhető dalszöveget a videó értelmezi, s csak a színpadi jelenettel együtt válik nyilvánvalóvá, hogy maga a szöveg a történeti-intézményes egyház megsemmisítő kritikája: az egyház mint Krisztus keresztre feszítője és árulója (a szövegben következetesen: they/ők). A performance annyira túldimenzionált a dallal szemben, hogy az a benyomásunk: nem a jelenet született a dalért, hanem a dal a jelenetért.
Szegény Bowie, hosszú hallgatása után, visszatérésének alkalmából, valami nagyot akart mondani, prófétikus hevülettel, de hát csak korunk kurrens tanítóhivatalának udvari prófétája lett belőle. Ezért nyilván nem kell mártíriumságot szenvednie. Úgy látszik, visszavonultságában nem vette észre, hogy polgárpukkasztásra mindig hajlamos természetét a keresztyénségen kiélni ma már nem újság. Mondhatnám közhelyes, pitiáner és snassz. Sajnálom, őszintén. Úgy látszik, Bowie-t is elérte egyes szórakoztatóipari művészek nagy kísértése: ha nincs mondanivaló, botrányt kell csinálni, s ennek a legkevésbé kockázatmentes módja az általában vett keresztyének, a történeti egyház rugdosása. Pedig tudnék neki javasolni más kultúrköröket, s ötleteim is lennének, garantáltan világraszóló botránnyal, de nem teszem, mert nem elegáns. Nem véletlen, hogy a volt canterbury érsek, Lord Carey ezt nyilatkozta a The Telegraph-nak: “I doubt that Bowie would have the courage to use Islamic imagery - I very much doubt it.” (Kétlem, hogy Bowie-nak lenne bátorsága iszlám képvilágot használni – nagyon kétlem.”)
De hagyjuk is ezt az egészet, az egyháznak ezen a rosszindulatúan közhelyes, szimplifikáló és általánosító tematizálásán már nem csodálkozom. Inkább sajnálom, hogy ezt David Bowie-tól kaptuk. Eltévesztette a lépést, ritmuszavarba került, s nem lett az új nyugati szellem hírnöke. A videó csak kései utánérzése egy ismert nyugati trendnek. Nem több ez ma már, mint egy ismert PC kellék, de annak is nagyon divatjamúlt. Sajnálom őszintén, hiszen a rockzene ikonikus alakjának erre a plecsnire már lenne szüksége.
No, ezzel itt be is fejezhetnénk, ugyebár. Kiéltük úgymond dühünket, kajabáltunk megint, hogy a political correctness jegyében, a mai hittannak megfelelően „bántják a keresztyéneket”. Csakhogy Bowie ennél többet érdemel, ő azért mégsem a Pussy Riot, de még csak nem is Madonnna. Az csak a felszín, a tömegolvasat, mint ezt a világsajtó mutatja, hogy itt megint a keresztyénségen, s annak intézményes képviselőjén, az egyházon rugózó botrányszagú missziói produkcióról van pusztán szó. Arról is, persze. Végül is az albumot el kell adni, nem igaz? De szerintem Bowie-nak nem ez volt az elsődleges célja, mármint a botrány, noha nyilván tudhatta, milyen lesz a fogadtatás. Ugyanis a The Next-Day-ben nem a filozófiai ateizmus történelemszemlélete és egyházkritikája szólal meg. Nincs itt Jézus-tagadás, vagy Jézus üzenetének érvénytelenítése. Sőt, a dal Jézus rekonstrukciója. A szöveg lesújtó egyházkritikáját nem David Bowie mondja ugyanis, hanem maga Jézus. A dal és az egész szcenárió azt az egyébként 19. század óta ismert, ma többnyire keresztyén liberálisnak nevezett nézőpontot közvetíti, hogy le kell bontani az egyház által képviselt kulturális emlékezetet ahhoz, hogy a valódi Jézushoz eljussunk. De azt kell mondjam, a múlthoz való viszonynak ezzel a summás előadásával Bowie elkésett, nincs itt semmi újdonság. Az egyház által intézményesen megőrzött emlékezet folytonosságának, azaz a hagyománynak a liberális kiiktatása mára már elég unalmassá vált, mert éppen azt nem bírja tudomásul venni, hogy a hagyományhoz való kritikus viszony előfeltétele a hagyomány megléte. Nem a görög mitológiával van Bowie-nak baja, hanem az egyház által intézményesen képviselt keresztyén hagyománnyal. Merthogy létezik.Természetesen, a hagyományhoz való kritikus viszony mindig is indokolt. Az egyház nem skanzen. Csakhogy a dalban képviselt szemlélet nem egyházkritika, hanem a történeti egyház morális megsemmisítése - Jézus nevében. Ekként, mégha "vallásos" is, pontosan beleillik abba a régóta ismert európai trendbe, amely modernitást és kulturális emlékezetet szembeállítva azt hirdeti, hogy csak a folytonosság felszámolása árán teremthető meg a jövő. Nem csak az a baj a dallal, hogy durva képi általánosítással és leegyszerűsítéssel "bántja" az egyházat, s ekként épp a PC jegyében megfogalmazott elveket és értékrendet hazudtolja meg. A baj az, hogy az erre a kurrens történelemszemléletre épülő nyugati önértelmezés hamis.
Ezzel szemben Bowie írhatott volna egy dalt a vajúdó új korszakról, ha már híres ösztöne mindig is megérezte, mi az újdonság. Nos, az újdonság az, hogy a nyugati szellemi önmegsemmisítés trendje egyre nyilvánvalóbban zsákutca. Az egyház mint a nyugati folytonosság intézményes képviselője ezt a korszakot is túl fogja élni, mint ahogyan ezt a videót is. Pünkösdkor ezt ki ne tudná?
Hozzászólások