Nickelsdorf - Nem csinált túl jó reklámot a magyar munkaerőnek két fiatal honfitársunk Ausztriában: a rendőrség azzal gyanúsítja őket, hogy ellopták a Limp Bizkit együttes egyik gitárját a burgenlandi Nova Rock fesztiválon.
Lassan az utolsó csengetések is elnémulnak az iskolákban, jön a nyári szünet. Jön egy kis lazítás nemcsak a diákok, hanem a velük foglalkozó oktatók, nevelők számára is. Kell is már nagyon, lemerültek a duracelljeim. Mivel nyáron lazább a beosztás, ekkorra időzítem a szabadságot is. A szabadság számomra egy jó ideje egyenlő az utazással. Legszívesebben, ha megtehetném, bejárnám az egész világot! Bár már eddig is sokfelé megfordultam, újabb és újabb ötletekben soha nincs hiány.A következő 200 évet simán be tudnám osztani :-) Amikor külföldön vagyok, szeretek információtt gyűjteni nemcsak a helyi dolgokról, de kíváncsi vagyok arra is, hogy mit gondolnak rólunk, magyarokról. Azt már nem is kell külön említeni, hogy mennyire kifinomul az ember hallása külföldön, s az első magyar szóra már fel is kapjuk a fejünket, s keressük, hogy kihez tartozik az ismerős nyelv.
Hadd osszak meg néhány élményt:
1. Ösztöndíjas voltam a 90-es években Angliában. S a húsvéti szünetben felmentem Skóciába. Ületem a buszon, s egy skót bácsi telepedett le mellém, akinek nagyon beszélgethetnékje támadt. Kérdezte, hogy honnan jövök, mondtam, hogy Oxfordból, ott tanulok. Persze a sok visszakérdezésből (Mentsd meg, Uram, a nyelvtanulót az igazi skót dialektustól!), meg a kiejtésből hamar rájött, hogy nem egy bennszülött angollal hozta össze a Gondviselés. Amikor elmondtam, hogy magyar vagyok, rögtön váltott a hangnemen. Végtelenül kedves lett. Megkaptam az oktatást is, hogy legközelebb, ha kérdezik, mindenkinek azt mondjam, hogy magyar vagyok, mert a magyarokat szeretik ellentétben az angolokkal.
2. Nem teljesen 1 hónappal a szeptember 11-i események után utaztam az Egyesült Államokba. A biztonsági részlegek csúcsra járatva üzemeltek a reptereken. Amszterdamban vártuk a csatlakozást. Egyszer csak észrevettem, hogy valami gond van a biztonságiaknál. Valaki állt a pultnál, mutogatott, magyarázott, ugyanezt tették a pult másik oldalán is, de látszott, hogy a megértés hiányzik. Kicsit közelebb mentem. Mikor hallótávolságon belülre kerültem, kiderült, hogy a pult innenső oldalán egy honfitársunk magyaráz, a másik oldalon pedig tanácstalanul beszélgettek, hogy hogyan kommunikáljanak ezzel a magyarral. Elkapott a segíthetnék, odaléptem a pulthoz, és mondtam, ha kell, szívesen tolmácsolok. A pultosok örültek a segítségnek. Kiderült, hogy az illető szintén az USA-ba tart, csak éppen a Ny-i partra. Teljes utazási dilettantizmussal holtelfoglalásának papírjait a föladott poggyászába tette elmondása szerint. Megkérdezték, hogy miért akar az USA-ba menni. "Turistaként kíváncsi Los Angelesre meg San Franciscora"- volt a válasza. "És mit akar ott megnézni?" –faggatóztak tovább. "Hát… - bizonytalanodott el honfitársunk - pl. a Szabadságszobrot." Azonnal kiléptem a tolmácsszerepből, s odasúgtam neki: "Mondj valami mást gyorsan, mert a Szabadságszobor speciel New Yorkban van a másik parton!"
Miért tettem ezt? Segíteni akartam neki? Benne volt ez is, bár nem is ismertem az illetőt. De bennem volt az is, hogy nehogy már ennyire hülyének nézzenek bennünket, magyarokat.
3. Sorjázhatnék még a sztorikkal, pl. amikor az USA-ban megkérdezték tőlem, hogy Magyarországon vannak-e kocsik, s látszott a hallgatóságon, hogy csak azért nem teszik hazámat valahova Afrikába, mert szőke hajam, kék szemem és nagyon világos bőröm kizárta ezt a lehetőséget.
De elég a sztorizásból. Inkább gondolkodjunk csak el azon, amit az idézett cikk üzen. Külföldön te meg én meg a harmadik nem csak önmaga, hanem egyben Magyarország reprezentánsa, ’nagykövete’. Lehet, hogy valaki számára te vagy én vagyok az első magyar, akivel találkozik, akivel beszél. Nem mindegy, hogy milyen képet mutatunk magunkról. Nem csak a politika alakítja az országimázst, hanem adott pillanatban te vagy én. Örültem annak a kis könyvecskének, ami angol nyelven összefoglalja, hogy mit is köszönhet a világ a magyaroknak. Híres találmányok, művészek, természeti és épített szépségek, hungaricumok stb. sorakoznak a könyvben. (Made in Hungary made by Hungarians) A külföldre vitt ajándékok közé igyekszem mindig becsempészni ezt a könyvet. Ismerjék meg a jó oldalainkat is. Ne csak arról legyünk hírhedtek, hogyan lopunk Ausztriában. Szomorú vagyok, hogy két felelőtlen fiatalember újra ráerősített a sógoroknál rólunk kirajzolódott sztereotípiára, amit a 80-as évek végétől a határközeli boltokban megjelent „Ne lopj magyar!” táblákkal demonstráltak.
De nem kell feltétlenül külföldre utazni ahhoz, hogy önmagunknál többet jelentsünk és reprezentáljunk, nagyköveteivé legyünk valaminek vagy valakinek. És máris benne vagyunk nyakig keresztyén éltünk egyik fő kérdésében. Te meg én nem csupán a Laci, az Ildi, a Szilárd, a Péter, a Bálint, a Gyopárka, a Gergő, a Zsuzsa…. - és még folytathatnám a neveket a te neveddel is, kedves olvasó – vagyunk, hanem keresztyénként Jézus követei ebben a világban. Minden egyes református felelős az egyházunkról kialakuló képért, nemcsak a püspökök, esperesek, gondnokok vagy lelkészek. Sőt, minden egyes keresztyén/keresztény felelős a Jézusról kialakuló képért is, mert ugye mi volnánk együtt a Krisztustest. Lehet elhatárolódni egymástól, lehet lebunkózni egymást, de attól még ugyanabban a csónakban evezünk. S ha most még talán nem a mi oldalunkon folyik be a víz, az nem azt jelenti, hogy nekünk nem kell törődnünk a lyuk betömésével. Ha nem is mindig a belső meggyőződés, akkor legalább a betyárbecsület vigyen rá bennünket. Nem szidom, gyalázom azt, ami az enyém, ahova tartozom, s próbálok segíteni rajta, árnyalni, szebbé tenni a róla megjelenő képet: legyen ez a hazám, az egyházam, a gyülekezetem, a családom. (Ez, persze, nem egyenlő a szépítéssel, mikor elsikáljuk a dolgokat)
Tudom, tudom, szoktuk mondani, prédikálni, nem a másik véleménye számít – s nagy kegyesen hozzá is tesszük, hogy csak az Úr véleménye számít-, de ebben a kontextusban ez nem igaz. Igenis számít a másik véleménye. Igenis számít, hogy milyennek látnak bennünket. A romlott Róma sok rosszat ráfoghatott a keresztyénekre, koholhatott ellenük vádakat, de azt, hogy szeretetben élnek együtt, hogy összetartanak, s a hitük mellett mindhalálig kitartanak, azt nem lehetett megkérdőjelezni. Mi mit látunk abban a tükörben, amit a környezetünk tart felénk? Mit teszünk azért, hogy a kép javuljon, szebb legyen?
Hozzászólások