Fájdalmasan szép és döbbenetesen megrázó történeteket őrzünk, amelyekből könnyfakasztó filmdrámákat készítenének a hollywoodi álomgyárban, ha nem nálunk történtek volna. Sok elmesélendő történettel, lezárandó üggyel és csöndes emlékezéssel vagyunk adósai önmagunknak, felmenőiknek és gyerekeinknek – hangzott el Kenessey Gyula emlékművének avatásán a Fejér megyei Sárbogárdon. A főszolgabírót 1944 októberében látta utoljára a családja, amikor hárman mentek érte: „Főszolgabíró úr, legyen szíves bejönni, halaszthatatlan megbeszélés lesz." Soha nem tért vissza.

Becsületes, igaz ember maradt - parokia.hu

 

Pontosan ezért kell történelmet tanulni. És ezért érdemes azt kutatni, tanítani. Mert a halott idő mögött felsejlik az igazság. Felsejlenek igaz emberek, akik nemcsak szavak, de tettek révén is magyarnak, keresztyénnek, felebarátnak bizonyultak. Nem hasznot, elismerést reméltek, de cselekedték mindazt, amiért vértanúság, vagy éppen mártíromság lett a jutalom. Ők a mi méltatlanul elfeledett református hőseink. 

Őszintén bevallom, sok lelkipásztor társammal, parókia olvasóval együtt magam is azok közé tartozom, akik nem ismerték Kenessey Gyula egykori sárbogárdi főszolgabíró életét. Nem tudtam, hogy határozottan fellépett a nyilasok ellen, nem tudtam, hogy Szálasi uralma idején Dachauba deportálták, nem tudtam, hogy lányát a felszabadító szovjet hadsereg dicső katonái tömegesen megerőszakolták, és még azt sem tudtam volna, hogy Kenessey Gyula református magyar embernek halála hetvenedik évfordulóján emlékművet állítottak, ha nincs a parókia írása, amit ezúton is hálása köszönök. Csak azt sajnálom, hogy többet nem tudok róla. Hiába kerestem az interneten péntek éjjel, nem találtam szinte semmit. 

Miközben pedig azon kesergek, mennyire szomorú, hogy Kenessey Gyula mártíromságba hullott élete rejtve maradt előttem, eszembe jut, mennyi említésre sem méltatott, elfeledett, vagy éppen nem megfelelően bemutatott, kellőképpen megismertetett alakja van egyházunknak, akiknek élete, sorsa, hite megérdemelné, hogy bemutassuk, gyülekezetünk tagjai előtt megismertessük, egyházi iskoláinkban tanulóink számára példaképekké tegyük őket.

Nem tudom, ki, mennyire ismeri Szabó Lajos életét. Szabó Lajos Szabó Zoltánnak, a pataki Kollégium egykori professzorának volt unokaöccse, egyháztörténész, egykori kassai református lelkész, aki élete jelentős részében, mintegy fél évszázadon keresztül a Taktaközben, Taktaszadán szolgált. Az ő élete jó példa arra, hogy egy kiváló tudós, és nagyszerű lelkipásztor életét hogyan tette tönkre a szocializmus (esélye nem volt arra, hogy bármikor jelentős gyülekezetet kapjon, sem arra, hogy fontosabb egyházi tisztséget viseljen), de arra is, hogy mindezek ellenére hogyan tudott helyt állni, hűséggel szolgálni, és hogyan volt képes minőségi szellemi tevékenységet is végezni. (Könyve, mely „Utolsó szalmaszál” címmel 2000-ben jelent meg, izgalmas és érdekes olvasmány lehet mindnyájunknak.)

Évekkel ezelőtt, Köntös László jóvoltából került kezembe Balla Árpád református lelkipásztor hagyatéka, „Szorultságomban – tág tért adtál” címmel. Idén nyáron kezdtem olvasni ezeket az „ötvenes években írt reposztokat”, hiszen a szerző, a nyírségi Sényőre száműzött lelkipásztor „Péntekhegyi levelek” címmel az aktuális egyházi, politikai történésekre reagálva fogalmazta meg gondolatait. Tanulságos élet az övé, összegyűjtött levelei pedig tanulságos írások. „Élete legszebb, legjobb éveit keserítették meg, de nem tört össze, mert a lelkiismerete és a méltósága tiszta maradt.” Gyermekei így emlékeznek édesapjukra a kötet ajánlásában.

Szabó Lajos, Balla Árpád, de írhatnék másokat is, alig ismert, vagy éppen ismertebb, mégis, nem kellőképpen népszerűsített alakjait református egyháztörténelmünknek, bizony, jobban jelen kellene lenniük egyházi tudatunkban, közgondolkodásunkban, közbeszédünkben.

Talán nem ártana, ha egyházi felsőoktatásunk, egyháztörténeti tanszékeink erre hivatott szereplői felkutatnák a még ismeretlen, talán még levéltárak számára sem létező életeket, majd összegyűjtve, feldolgozva gyülekezeteink számára elérhetővé is tennék azokat. Örülnék annak, ha ezek a sorsok sokkal jobban tudatosulnának bennünk, nemcsak őértük, az emlékükért, hanem miértünk: hogy legyen kikről példát vennünk. Hiszen pozitív hősökre, hiteles életekre minden korban igény mutatkozik.