– Hogyan találtál rá a kavicsra, mi fogott meg benne?
– A kavicsok iránti érdeklődés gyermekkoromban kezdődött. A kertvárosrész, ahol laktunk, folyamatosan fejlődött, rengeteg ház előtt volt sóderkupac. Ezek voltak számomra az igazi kincsesbányák! Hazafele az iskolából leguggoltam a kavicsokhoz, és megszűnt az időérzékem. Nem tudtam betelni a színekkel, a formákkal és a változatosságukkal. A kezemben forgatva őket, mindegyikben felfedeztem valami érdekeset. Ez a rajongás hol elhalványult, hol fellobbant, de sohasem múlt el. Rengeteg kreatív alkotást készítettem már különféle technikákkal (ékszerkészítés, dekupázs), a kavics újra és újra „kapcsolódni akart” a változatos területekhez. Mivel szinte állandóan kapcsolatban álltam velük, gyűjteményem nőttön-nőtt, néha kőképeket is kirakosgattam, csak úgy „mellékesen”. Akkor még nem ragasztottam le a kész alkotást, csak játék volt... Pár évvel ezelőtt viszont teljesen magával ragadott a kavicsképkészítés világa. Azóta úgy érzem: hazaértem.Aki életre kelti a kavicsokat – beszélgetés Szilajka Erzsébet kavicsművésszel - kepmas.hu
A közéletből, társasági életből, egyáltalán a világból kiszakadt ember, gyermek-ember sajátos mikrokozmosza, létélménye, szenvedélye. Egyszerre értékes és értéktelen, könnyen jönnek és kerülnek bele zsebbe, autóba, íróasztalra, könyves polcra, de legalább ilyen könnyen és észrevétlenül szivárognak vissza a természetbe, annak örök körforgásába is... Léleklenyomatok... Sors-darabkák...Kavicsok...
Eszembe jut egy házaspár. Elmesélték, hogy amikor nyugdíjba mentek, fogták magukat, beültek a százéves autójukba, s meg se álltak Görögországig. Két hetet töltöttek a tengerparton. Egy hét után azon kapták magukat, hogy hol külön, hol együtt, de egész nap, lehajtott fejjel a parti homokot járják, a gyűjtik a kavicsokat, kagylókat... Ipari mennyiségű tengeri kinccsel tértek haza, amiről volt módom nekem is meggyőződni: a polcokon, a virágok mellett, az erkélyen mindenütt a legváltozatosabb méretű és formájú kagylók és kavicsok mosolyogtak rám. Meg persze, „raktáron” is volt néhány doboznyira való. S náluk láttam dunsztos üvegekbe, művészi igényességgel elrendezett, afféle „körkép-kompozíciókat”. Néhány éve már meghalt a bácsika, egy-két hónapja a felesége is követte őt. Nem tudom, mi lett a gyűjteményükkel...
Azt mondja, Szilajka Erzsébet kavicsművész, hogy képein a kavics-figuráknak nincs arcuk, „bárki beléphet egy képbe, és megengedheti, hogy azt hozza elő belőle az alkotás, ami a maga történetévé alakítja.” Milyen érdekes, hogy sokszor emberi arcot keresünk a kavicsokban... Például Rab Zsuzsa, amikor a Vaspántok c. versében ezt írja:
Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?
És persze minden kavicsban az ember valahol önmagát, saját arcát, egyéniségét, küldetését keresi... S akár meg is találhatja... Igen, Pilinszky: Egy szenvedély margójára c. versére gondolok, melyben a kisfiú egyetlen kavicsot keres, amely élet-szenvedélyét kielégíti... S mikor megtalálja, és már „az elveszíthetetlent markolássza”, mit tesz, mit csinál...? Nem teszi zsebre és nem viszi haza, hanem egy váratlan fordulattal visszadobja a tengerbe..! A tenger ajándékát visszaadja a tengernek... („Az Úr adta, az Úr vette el...”) S az teszi boldoggá, hogy a nagy tenger zúgásában hallhatja a maga kis apró kavicsának csobbanását...
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.