Bach szerintem kétség nélkül a lehető legnagyobb valaha élt zeneszerző. Senki nem szárnyalta túl a zenei munkásságát, amelyet kora körülményei között képes volt megalkotni.
Bach is back – A kedvencek éves Bach fesztiválja – Evanston Now
A digitális kultúra veszélyeiről rendszeresen értesülünk, a fésületlen utcai hőbörgésektől a rádió és televízió visszafogottan lebutított sugallataiig. Ezek mind arról beszélnek, hogy a mobiltelefon és internet segítségével tájékozódó és életük egy részét ezen lebonyolító fiatalok a technikai eszközök hatására elbutulnak, nem olvasnak, nem élnek és nem éreznek. Hogy mindeközben milyen új játékok és divatok jelennek meg azokon a sokat szidott képernyőkön, kevésbé jut el a háborgókhoz.
A mobiltelefonos alkalmazások egyik nagy sztárja egy klasszikus zongoradarabokra épülő játék, amelynek lényege, hogy a játékosnak a zene gyorsaságának megfelelően kell leütnie a megjelenő sötét téglalapokat. Amint elvét egy hangnyi, vagy ütemnyi egységet, újra kell kezdenie. A leütésekért cserébe pontokat kap, amelyekkel aztán újabb kedvenc zongoradarabot vásárolhat meg. Így lehet hozzájutni egy –egy szép Chopin keringőhöz, vagy a népszerű Für Elisé-hez. (Legközelebb megvesszük a Turkish marsh-ot, oké?) Mindez visszamegy arra az interneten népszerű programra, amely a klasszikus darabokat szinte folyamatában ábrázolja, nem kotta, hanem színes lefutó pontok és vonalak segítségével, amelyek rendre a zongora billentyűin találják meg helyüket. Mindezt kottával kombinálva is megtaláljuk. Mint ahogy egyéb hangszerekhez létezik olyan program, amely lekottázza a számára feladott zenedarabot.
De maradjunk a klasszikus zongoradaraboknál. A mobilalkalmazáson, amely 2014-ben rekord-letöltést kapott, s amelynek darabjait a lelkes fiatal zenehallgatók feltöltötték internetre, az egyik nagy kedvenc G minor Bach címen fut. Lejátszása nemhogy zongorán nehéz, de óriási koncentráltságot igényel még a mobiljáték esetében is. Merthogy eredtije nem más, mint Johann Sebastian Bach c-moll-ban írt prelúdiuma, amely a Das Wohltemperierte Klavier második darabja. A művet korábbi verzióban megírta Bach legidősebb fiának, Wilhelm Fiedemann-nak, majd később 1720-ban állította össze az első részét ennek a minden hangnemet szép sorban felvonultató prelúdium és fúga-gyűjteménynek. Bach ezt is a fiatalság nevelésére szánta, nyitva hagyva annak lehetőségét, valójában melyik hangszeren, a csembalón, vagy a klavikordon játszanak. Bach ez utóbbit jobban szerette, a tökéletes hangzás után kutatva ma valószínűleg szintén nem a csembalót választaná.
A mai fiatal szubkultúra választása sok egyéb mellett Bach-ra esett, erre a hihetetlenül feszes és koncentrált zenére, amely nem hagyja magát lekenyerezni a pillanatnyi szépséggel. A fausti alapgondolatra ismerünk rá a bachi következetességben: „Rá kezem adom! Ha egyszer így szólnék a perchez: oly szép vagy, ó maradj, ne menj! Akkor bátran bilincsbe verhetsz, akkor pusztulnék szivesen!” Mint tudjuk, ez a pillanat nem következik el Faust számára, a híres mondat (Werd ich zum Augenblicke sagen: Verweile doch! du bist so schön!) így válik az európai szellemiség egyik jelmondatává. Bach mégis több a fausti kereső embernél. Zenéje – bármily paradox is – kifejezi a kimondhatatlant. Erre pedig legalkalmasabb a moll hangnem. Mert a dúr – az a bizonyosság, a szilárdság hangneme, a moll azonban képes arra, hogy a szó számára már képtelennek tűnő igazságokat tud felmutatni. Amikor Bachnál a feszesség, ez a matematikai pontosság összetalálkozik a kimondhatatlan kimondásával, akkor megnyílik valami a zenehallgató számára. Én mindig összekapcsoltam Bach zenéjét a gondolkodó hittel, ami nem a szemfényvesztést, vagy a misztikát kapcsolja össze az Isten-hittel, hanem a szellem és a gondolkodás nyújtotta távlatokat.
A G minor Bach címmel ismertté vált darab Bach 847-es jegyzékszámú prelúdiumát dolgozza fel. A modern változat szerzője szinte kinyomozhatatlan, még a Google fordító sem hozott nagy sikert, annyi bizonyos, hogy a kotta Kínából származik, s az átirat szerzője maga is tudta, hogy valójában kilépett a Bach-i rendszeresség világából. „Bach szellemének” ajánlotta az átiratot, ám állítólag szerepel valahol egy megjegyzés, hogy Bachnak valószínűleg nem tetszene. Valóban, a feldolgozás az alap zenei elgondolás helyett mást tesz hangsúlyossá, a rendszer helyett felszínre hozza a moll-dallam szívszorító szépségét. Így fonódik össze múlt és jelen kultúra, egykori vágyak, álmok, hitek a mai kételyekkel és bizonyosságokkal. A posztmodern, amely feltűnő rokonságot mutat a barokkal, nagyon is saját zenéjének érzi Bach-ét, vagy általában a barokk nagymesterekét (gondoljunk csak Peter Greeneway kultikus filmjére, A rajzoló szerződésére, amelynek kortárs írta a nagyszerű barokk stílusú zenéjét, s ebben olykor egy kis rock-and-roll is megfér). A barokk képes arra, hogy a kollektivitás bonyolultságát, a szorongást és a feloldódás élményét, a teremtés szövevényét a zene komplexitása révén kifejezze. A kortárs vagy posztmodern feldolgozások, esetleg új zenei ötletek egy újkori nyelvi kódot adnak a barokk zenének. Ha a G-moll-ként híressé vált (eredetileg c-moll) darabot vesszük alapul: az eredeti alapötlet mellett megjelenik az érzelmi kiteljesedés utáni vágy. A folyamatos, gyors lüktetésű rendszerbe beleszól a melódia, mintegy jelezve, hogy az értehetetlenné fonódott hálózatban, melyet úgy hívnak, világ, mégis fölválthatja az elveszettség érzését a megtalálás élménye. A személyessé formálódott szépség ölt testet.