Az élet egy nagyon különleges adomány. Egyesek mindent megtennének érte, hogy minél tovább tartson, míg mások szeretnének maguk véget vetni neki amikor jónak látják. Vannak országok, ahol erre jogszerű lehetőség kínálkozik, míg máshol tiltják, illetve feltételekkel engedélyezik.
Egy tanulmány szerint 2004-ben még “csak” 4188 eutanáziát végeztek, míg 2017-ben már 7 ezer ember kérte a halálba segítését.
Hatalmas népszerűségnek örvend a holland “halálgyár” – lokal.hu
A Reposzt csütörtöki írásában egy olyan esetről olvashattunk, amely sokakat megrázott. Engem is megérintett és megmondom őszintén, hogy olvasgatva az esetről, még mindig értetlenül állok az egész előtt.
Miért elfogadott, hogy egy fiatal lány, aki még majdnem gyerek, eldönti, hogy feladja az életét és a bölcs világ asszisztál neki? Miért fogadunk el olyan könnyen mindent, amit a világban néhányan „jónak” tartanak?
Egyre többször tapasztalom, hogy keresztyén világunkba is begyűrűzik az a fajta elfogadás, ami feljebb emeli a humanitás törvényeit, mint Isten parancsolatait. Az aktív eutanázia ékes példája ennek a gondolkodásnak. Teljesen természetes, hogy segítünk szenvedő embertársunknak és megszabadítjuk a fájdalmaitól. S ha, esetleg keresztyén emberként azt mondom, hogy ez nem Isten szerint való, még én vagyok a kegyetlen, elvakult, bigott vallásos, aki nem lát át a Biblián.
Pedig, jelezni szeretném, hogy nagyon is átlátunk mi, keresztyének a Biblián, sőt azon keresztül látunk igazán tisztán. S látjuk, hogy ez a hozzáállás nem kedves Isten előtt.
A szenvedés velejárója az életnek. Mióta az első emberpár elhagyta a Paradicsomot része lett az életünknek a nehéz munka és a fájdalommal való szülés. Bár sokan próbálkoztak már könnyű munkával meggazdagodni, de azért valljuk be őszintén, nem megy az olyan könnyen. Mint ahogyan a gyermekáldás is egy traumával kezdődik, mégpedig a fájdalom elviselésének, megélésének a traumájával mind az anya mind pedig a csecsemő részéről. Vannak dolgok, amiket nem lehet elkerülni.
Így van ez a halállal is. Bár vannak olyanok, akik - úgymond – könnyen távoznak, mert hirtelen éri őket vagy éppen álmukban és nem tart órákig, napokig, (ne adj Isten) hetekig a szenvedésük. Az agonizálás ideje, ahonnan a beteg, az elmenőfélben lévő már nem fordulhat vissza. Ennek az állapotnak a meghagyása nem kegyetlenség, hanem az élet velejárója, amely az élet kezdetén, mint a születés fájdalma jelenik meg. Időnként, hosszabb - rövdebb ideig közben is része az emberi létünknek a szenvedés. Kinek több, kinek kevesebb adatott, de velejár.
Nem dönthetem el, hogy mikor és hogyan fejezem be. Ez a lehetőség még Jézus Krisztusnak sem adatott meg.
Az aktív eutanáziáról olvasgatva megdöbbentő volt számomra, hogy 13 év alatt majdnem duplájára nőtt azoknak a száma, akik élni kívántak ezzel a lehetőséggel és önként mondtak le életük hátra lévő részéről (2017-ben 7000-en kérték az aktív eutanáziát). Az írásokat bogarászva mindig szívesen szentelek időt a kommenteknek. Az egyik cikk kapcsán olvastam az egyik hozzászólótól a következő történetet: egy olasz ügyvéd azt a diagnózist kapta, hogy daganatos beteg. Aktív eutanáziát kért, majd egy hónap múlva kapott egy bocsánatkérő levelet, mely szerint összekeverték az eredményeket, nem daganatos. A leírásból több információ nem derült ki. Talán nem is fontos. Elég annyi, hogy még belegondolni is rossz, hogy az emberi hibázási lehetőség miatt esetleg valakiben megfordul a gondolat, hogy eldobja magától az életet.
Az élet szent, azaz Istené. Túl becses ahhoz, hogy emberek kezébe téve megszakítsam.
Ne higgyük el a világnak, hogy emberségből megtehetjük és elvehetjük a másik ember életét. Még abban az esetben sem, ha már nincs remény a gyógyulásra.
Két évvel ezelőtt találkoztam egy olyan beteggel, aki teljesen lebénult. Nem mondtak le róla az orvosok és most már (hosszú küzdelmek után) újra tudja mozgatni a kezét, lábát. Még nehezen, csak segítséggel tud járni, de egyre ügyesebb, aminek a felesége (aki végig mellette volt) és gyermekük nagyon örül. Amennyiben ez a beteg a betegsége elején úgy döntött volna, hogy ő nem képes küzdeni és kérte volna az aktív eutanáziát (természetsen csak más országban, mert Magyarországon nem támogatják a törvények), akkor ma a családja nem vele örülne, hanem gyászolná. Örülök, hogy az életet választotta! Számomra is megerősítő volt látni a küzdelmét és kitartását.
Bármennyire is együtt érzünk a betegekkel, ne feledjük el, hogy nem azzal teszünk jót, hogy megrövidítjük az életet. A világ így gondolja, de Isten nem ezt a parancsolatot hagyta nekünk. Ahogyan az aktív eutanázia esetében úgy még számos dologban, ne engedjük, hogy a világ határozza meg a gondolkodásunkat!
