Magyarnak lenni és megmaradni magyarnak – ebben segítenek az ünnepek, a közös pillanatok. 1956 október 23-ra emlékezni, tisztelettel adózni a hősöknek, a szabadságharcosoknak, ez minden magyar feladata volt ezekben a napokban Évtizedeken keresztül szabadon csak a diaszpórába menekülő '56 hősei és áldozatai hajthattak fejet az ünnep pillanatában. (…) Svájcban számos helyen tartanak ünnepi megemlékezést október 23-án, többek között Zürichben, Bázelben, Genfben, Bernben, Freiburgban. Zürichben számos szervezet összefogva, együtt ünnepel október 23-án. Délelőtt 10:30-kor koszorúzást tartanak, majd 15:00 órától ökumenikus istentisztelet és ünnepi megemlékezés lesz a Grossmünsterben, Zürich legimpozánsabb templomában.

Forradalmi megemlékezések – 1956 világszerte - petofiprogram.hu

A ma is működő svájci, egyházi segélyszervezet, a HEKS ösztöndíjasaként 1995/96-ban a Berni Egyetemen tanulhattam. Miután elfoglaltam szállásomat egy egyetemi kollégium 14.emeletén, majd bejelentkeztem az egyetemre, rögtön felkerestem a berni magyar gyülekezet akkori lelkipásztorát, Péter Ivánt. Ő ismertetett meg a berni, javarészt 56-sokoból álló magyar közösséggel. Emlékszem, először éppen az okt. 23-i ünnepségükön találkoztam velük. Már akkor este, s később az év folyamán is sok alkalmam adódott, hogy megismerjem sorsukat, menekülésüket, svájci fogadtatásukat, és későbbi boldogulásukat. Mai írásomban három emlékképet szeretnék felvillantani ezekről a találkozásokról, beszélgetésekről.

 

Az első „svájci magyar”, akinek az arcképe, bár egyre homályosabban, de beugrik, egy legényember volt, zenetanár, igazi művészlélek. Nagyon közvetlen, barátságos és kifejezetten szórakoztató „figura”. Többször is meghívott ízlésesen berendezett lakótelepi lakásába. Mindig előrukkolt valami ínycsiklandozó ételkölteménnyel, hozzá finom hazai borocskával. Közben mesélt, mesélt és mesélt... Egyre lelkesebben... Szárnyalt, helyesebben mondva, inkább csak csapongott jelen és jövő, valóság és álom között... Mégis, minden este volt három perc, amikor visszatért a múltba... Minden alkalommal elmesélte, hogy szüleivel az utolsók között voltak, akik átjöhettek a határon... Pontosabban átvezették őket, valamelyik határ menti faluban ügyködő honfitársaik... - egy családi ház áráért...! Itt mindig volt egy pont, egy lélektani pauza, amikor nem lehetett tudni, hogy belekezd-e egy afféle „hát ilyenek a magyarok”-kezdetű futamba, minden esetre a lehetőséget megadta, hogy átgondoljam, milyen dolog meggazdagodni mások nyomorán, kényszerhelyzetén... Aztán végül elegánsan mindig felülemelkedett „háznyi” sérelmén, s mesélt tovább sikeres tanítványairól, előkelő művészbarátairól, utazásairól, terveiről, álmairól... Arról, hogy hamarosan majd vesz egy nyaralót Badacsonyban, s mivel én balatoni gyerek vagyok, ott folytatjuk majd az itt megkezdett beszélgetéseket...

A következő, akire jó szívvel emlékszem vissza, egy idősebb hölgy volt. Bern mellett egy faluban élt. Azon szerencsések egyike, akinek nem hánykolódások és költözések sorozata volt az emigráció, hanem ott telepedhetett le végképpen, ahová a megérkezés után a Vörös Kereszt kihelyezte. Szüleivel és négy kisebb  testvérével Békés megyéből kerültek Svájcba. Az utazásról nem nagyon beszélt. Annál inkább az őket befogadó svájci családról. A családfő a település legnagyobb üzemének, egy „sütigyárnak” volt a tulajdonosa. Mielőtt feltettem volna „szokásos” kérdésem, hogy hogyan sikerült megszokni a hűvös, kimért és távolságtartó svájci mentalitást, már meg is előzött, s elmondta, hogy ők kifogták a legbarátságosabb, legjószívűbb és legemberségesebb embert Svájcban, aki csak létezik...! Elmesélte nekem, hogy nem csak  munkát biztosított édesapjának, s egyúttal  lakást, megélhetést családjának, hanem annál sokkal többet, gyakorlatilag családtagokká váltak náluk! Második apjaként és anyjaként szerette őt és feleségét. Később ő is az ő üzemükben dolgozott. Mindenben segítettek neki. Róluk fényképeket sem a fiók mélyéről kellett előkaparni: a nappaliban lévő tálaló szekrényről néztek rám, jellegzetesen svájci, büszke és öntudatos, de mégis barátságos és meleg tekintettel... „Fogadott lányuk” minden nap letörli a képet, mint ahogyan a sírjukhoz is ki szokott menni minden vasárnap, a templom melletti temetőbe... Hálát adni azért, hogy „jövevény voltam és befogadtatok”...

Végül, aki a legnagyobb hatással volt rám, őt név szerint is megemlítem: Dr. Szőllősy Pál. Egy igazi  magyar, keresztyén úriember! Nem hiszem, hogy sok kinti magyar lett volna, aki ne ismerte volna őt, vagy legalább a nevét ne hallotta volna... Pali bácsi tiszteletbeli elnöke volt  az Európai Protestáns Magyar Szabad Egyetemnek, ill. egyik vezetője a Svájci Magyar Nyelvű Protestáns Gyülekezetek Szövetségének. Ő már meglett emberként, ügyvédként került Svájcba. A forradalom idején is aktív közéleti tevékenységet folytatott, úgyhogy neki tényleg menekülnie kellett a megtorlás elől, nem kalandvágyból indult Nyugatra, mint jó néhány fiatal kortársa...  Előbb Genfben, majd Zürichben élt. Már kint nősült meg, s ha jól emlékszem, három gyermeket neveltek fel. Ahogy említettem az elején, sok – korabeli szóhasználattal élve – disszidens magyart megismerhettem svájci ösztöndíjas évem alatt, mégis, Pali bácsi volt az egyetlen, akinél soha nem éreztem – hogy is mondjam – azt a bizonyos törést... Az emigráns lét okozta frusztráltságot... Azt a kényszert, hogy megmagyarázzák, hogy miért kellett eljönniük... S azt az eufemizmust, amellyel már önmaguk számára is igazolják a „haza-cserét”... Pali bácsinál soha nem érzékeltem, hogy idegenül érzi magát, ő állandóan misszióban, küldetésben volt honfitársai között! Az ő szemében ( s minden mondatában, mozdulatában) egy dolgot láttam, hogy nagyon szereti Krisztus egyházát és magyar testvéreit... Bölcsen és őszintén... Sokat segített, nem csak nekem, ösztöndíjas társaimnak is. Könyveket kaptunk tőle. Szolgálati lehetőséget. (Tréfásan szoktam ideahaza mondani, hogy soha  olyan „drága” nem volt számomra az evangélium, mint amit Báselben vagy éppen Zürichben hirdethettem...) Meghívott a kinti magyarok hagyományos pünkösdi találkozójára, hétvégéjére. Ez volt az utolsó találkozásom a svájci 56-os magyarokkal. Legtöbbet Pali bácsival beszélgettem. Szolgálatról, hazaszeretetről, hitről, hitelességről és Jézus Krisztusról...!

Hozzászólások