Persze, nem érdemes atavisztikus félelmeket táplálni Oroszországgal szemben. Tisztelni és élvezni kell az orosz kultúra teljesítményeit; kereskedni kell Oroszországgal, ahogy a csövön kifér; realistán számba kell venni a magyar-orosz politikai és gazdasági kapcsolatok állását; valamint nem szabad elfelednünk a jelenlegi függőségünk tényét és mértékét. Majd a lehetőségeinkhez képest tenni kell a további függőség csökkentéséért.
Pontosan ennyire hiányzott nekünk az eltemetett-elfeledett hidegháború újjáéledése. Mert háború, hidegháború ez a javából, ehhez kétség sem fér. Ebben a meglehetősen feszült helyzetben nekünk, magyaroknak igencsak okosan kell(ene) viselkednünk. Fájdalom, hogy a pillanatnyi siker, a közelgő választásokon elérhető legjobb eredmény érdekében ismét sikerül sufniba zárni az össznemzeti érdeket. Mert létezik, kell, hogy létezzen össznemzeti érdek.
Mint valami rég elfeledett, majd újra előkerült betegség, úgy köszön ránk a Krím félszigetről a történelem múzeumba és ócska akciófilmekbe zárt lapocskája, a hidegháború, amiről a mai fiatalok –hála Istennek- nem, vagy alig-alig tudnak valamicskét.
Voltunk páran ebben a világban, akik azt hittük, hogy az a fajta szembenállás, amely több évtizeden keresztül megosztotta a világot, többé nem lép újra színre. Azt hittük nagy naivan, hogy legalább Európa, Amerika, Izrael (igen, Izrael), vagyis az ún. nyugati világ elég értelmes, okos és bölcs ahhoz, hogy –levetkőzve a régi reflexeket- megpróbáljon partnerként viszonyulni a még mindig hatalmas, és nagyhatalmi státuszát feléleszteni akaró Oroszországhoz. Voltunk olyan naivak, és azt hittük, ha mindenképpen léteznie kell kettéosztott világnak, akkor a képzeletbeli választóvonal nem a valamikori jaltai határok mentén húzódik majd, hanem a nyugati világ és az iszlám, vagy a nyugati világ és Kína között. Azt hittük, mégiscsak sikerül az oroszokkal normális partneri viszonyt kialakítani, hiszen Oroszország is a keresztény kultúrkör része, annak ortodox fele, mindenféle bizánci mentalitásával együtt. Azzal együtt igaz ez, hogy Oroszországban sosem lesz nyugati típusú demokrácia, egyszerűen azért, mert aki ezer éven keresztül diktatúrában él, annak a diktatúra annyira beivódik a mentalitásába, hogy onnan semmilyen ízlésesen csomagolt hollywood-i mese nem fogja azt kiirtani.
Nos, a régi reflexek levetkőzése, a partnerség nemhogy nem sikerült, hanem most válik egyértelművé mindenki számára, hogy erre a nyugati világ, annak meghatározó politikusai nem is igazán törekedtek. A másik felett aratott győzelem, a saját érdekszféra kiszélesítésének vágya elvette a józan ítélőképességet. Nem értették meg, hogy a változó világban szükség van Oroszországra, egyrészt a fent vázolt történelmi hagyományok révén, másrészt azért, mert idő kérdése csupán, és annak befolyása, gazdasági és politikai ereje előbb-utóbb ismét meghatározóvá válik. Oroszország kelet-európai befolyási övezetének fokozatos bekebelezésével egyre inkább háttérbe szorították a gazdasági és társadalmi válságba süllyedt hajdani világhatalmat, hogy aztán az a nappali bejáratánál mogorván és határozottan adja tudtára a betolakodóknak: ideje lenne levenni a lábukat a kanapéról és gyorsan visszamenni az előszobába, míg nem késő.
Persze, mi, magyarok, a balti és a balkáni államok is hálásan vettük, vették a szovjet zónából nyugati zónába való átsorolást, hiszen össze se lehet hasonlítani, mennyivel szabadabb és jobb ez a rendszer, mint a hajdani, még akkor is, ha ugyanolyan lenézett periféria vagyunk, mint akkor. (És ezt gyakran értésünkre is adják.)
A nyugati világ tehát megállni kényszerült – Obama hiába tárgyalt kétszer is másfél órán keresztül Putyinnal, hiába fenyegetik durvábbnál durvább szankciókkal, komolyabb lépések megtétele nem áll szándékukban, mint mondjak, hála Istennek.
De mi a helyzet az oroszokkal? Tényleg feltámadtak haló poraikból? Vajon visszavágnak-e az elmúlt húsz év sérelmeiért? Megpróbálják-e visszanyerni elvesztett befolyási övezeteiket, hol fegyverrel, hol pénzzel?
Bár a teljes feltámadás még várat magára (lásd az ábrákat az eredeti cikkben), a nyugati világtól sok tekintetben még mindig jelentősen elmarad, Oroszország ébredezik. Ha gazdaságilag nem is, öntudatban, nagyhatalmi elképzelésekben mindenképpen. Nagy Péter óta ilyesféle álmokat dédelgettek, ugyan miért gondoljuk, hogy éppen most adnák fel azokat? Azt gondolom, megérett az idő arra is, hogy a két fél, a nyugati világ és Oroszország végre megegyezzen, és kölcsönösen felismerje: egymás természetes szövetségesei és nem ellenfelei. A közös érdek nem a másik legyőzése, hanem a békés kiegyezés.
Hogy ez sikerül-e, nem tudom. Mindenesetre –emberileg szólva- a mi sorsunk, kiteljesedésünk is ettől függ. A globális világ részei vagyunk mi is, nem vonhatjuk ki magunkat a világpolitika áramlatából. Ugyanakkor lényegtelen pontocska vagyunk a térképen, a lényegtelen pontokat pedig többnyire figyelmen kívül hagyják, rosszabb esetben le is radírozzák.
Éppen ezért, mint oly sokszor a történelemben, most is lavíroznunk, egyensúlyoznunk kell. Remélhetőleg ügyesebben és bölcsebben, mint korábban. Úgyhogy végre nem ártana felelős politikusként viselkedni azoknak, akiknek céljuk és remélhetőleg küldetésük is az, hogy az ország élére állva boldogítsák annak polgárait.
Mindenekelőtt: természetes, hogy a nyugati kultúra, a nyugati, keresztény demokrácia részei vagyunk. Soha nem is voltunk kelet, amióta itt vagyunk Európában. Keletre csak löktek bennünket, Trianonnal, Jaltával, végső soron 1956. november 4-ével. Minden értelmes és normális politikusnak ezt az álláspontot kellene képviselnie, a nyugati világgal szemben meglévő, sokszor jogos kritika ellenére. Talán jobban tenné Vona Gábor és a Jobbik, sőt "a jobboldali wannabe muszkavezetők, megmondó emberek garmadája", ha befejeznék a nyugati világ állandó kárhoztatását, még akkor is, ha az európai integrációnak voltak és vannak hátulütői, problémái, komoly hiányosságai. Mégis, mit vártunk? Hogy ez nem küzdőtér, hanem homokozó? Hogy itt nem kell a nemzeti érdekekért, a piacunkért kiállni, tárgyalni, ha kell, ölre menni, asztalt borítani? Hogy a két szép szemünkért bevesznek minket a klubba? Hogy azok a nyugati államok, akik lemondtak rólunk a második világháború után, nem akarnak felettünk befolyást szerezni? Mégis: ha nem tetszik a rendszer, ha másként és mást akarunk, mint az előírás, lehet máshogy dönteni. Mégpedig azért, mert mégiscsak demokrácia van. Ilyen-olyan, de mégiscsak demokrácia. Ha pedig annyira rossz, szánalmas és gyötrelmes a nyugati világhoz tartozni, tessék letelepedni Putyin Oroszországában, vagy a forradalmi Iránban, de legalább tessék levenni a polcról néhány józan történész munkáit, és azokat olvasgatni lefekvés előtt. (Ha valaki ezután sem látja a különbséget, az tényleg menthetetlen.)
Oroszország persze itt van, és még pár száz évig itt is marad a szomszédban, éledező nagyhatalomként, remélhetőleg békés, partneri viszonyban a NATO-val és az EU-val (azaz velünk), és mivel Oroszország kihasználatlan és hatalmas piac, nem ártana, ha az Összefogás pártjai és kommunistái demokratái jóval mértékletesebben és visszafogottabban bírálnák Oroszországot. „Amikor Bajnai megafonon követeli, hogy az oroszok azonnal vonuljanak ki a Krímből, akkor az ember nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Az a baloldal, amelynek szépreményű képviselői hirtelen vadul oroszellenessé válnak, roppant lehangoló látvány. Amint lehangoló látvány a „nagy generáció” '68 óta kielégítetlen forradalmi láza is, mely mindig lángot vet bennük, ha nem ők vannak hatalmon.”
Bajnaiéknak nem ártana magukba szállni, és végre félretenni az indulatokat, legalább ilyen ritka pillanataiban a történelemnek. (Ez Vonáékra ugyanígy vonatkozik.) Nincs ugyanis baloldali és jobboldali érdek, csak és kizárólag magyar érdek létezik, melyet mindig és mindenhol képviselni kell, Moszkvában ugyanúgy, mint Brüsszelben. Ez most tényleg időszerű lenne.
Manapság szokás bizonyos körökben Orbán Viktor 2008. augusztusi, a grúz konfliktus idején tett kijelentéseit felemlegetni, amikoris egyszerűen agresszornak nevezte Oroszországot. Orbán Viktor akkor többek között ezt mondta: Olyasmi történt, amely a hidegháború vége óta nem fordult elő. A nyers erőpolitika birodalmi szemléletű és erejű érvényesítése, amelyet Oroszország most vállalt, az elmúlt 20 évben ismeretlen volt. (...) Nem akarjuk, hogy a 21. század olyan legyen, mint amilyen a 20. század volt. Ezért egyértelműen és erőteljesen ki kell nyilvánítani az euroatlanti elkötelezettséget. Ki kell nyilvánítanunk, hogy az Amerikával együttműködő Európának igenis van felelőssége, és vannak eszközei, amelyeket józanul és okosan ilyen történelmi pillanatban használni kell. Nekünk nem egy külső szemlélő szerepét érdemes elfoglalnunk, hanem egy közép-európai ország szerepét.
Szerintem az orosz-grúz konfliktus idején Orbán Viktor igazat mondott, teljesen és tökéletesen egyetértek minden szavával. Ám az oroszoknak 2008-ban sem lett volna szabad beszólogatni, most pedig különösen meg kell fontolni minden mondatot. A helyezet az akkorinál sokkal veszélyesebb, ráadásul Ukrajnában ott él 200 000 magyar is, akiknek a sorsáért, jövőjéért felelősséggel tartozunk.
Szerintem Orbán Viktor most sem gondol mást az oroszokról, mint akkor. Ám tudja azt is, amiről ellenfelei gyakran elfeledkeznek: egész egyszerűen nem vagyunk abban a pozícióban, hogy ne kellene csöndesen és visszafogottan reagálnunk. Politikai és gazdasági érdekeink, de biztonságunk is ezt diktálja. Jó lenne ebben mindegyik politikai erőnek megegyeznie. Ha ugyanis egy nagydarab állat a padtársunk évek óta, nem olvassuk a fejére minden reggel, hogy büdös a szája. Legfeljebb finoman megkínáljuk mentolos cukorkával. (Ha pedig még eladni is sikerül, az annál jobb.) A többit rábízzuk azokra, akik vele egy súlycsoportban vannak.
Hozzászólások