- Hogy kerültetek akkor mégis az oroszok fogságába?
- Bejött apámhoz az Augusztin Feri, hogy adja át az oroszoknak a lányait: engem és húgomat, Ellát, meg bátyám lányát, Jolánt. Ugyanaz az Augusztin volt, aki korábban a zsidókat kergette ki a házaikból. Besúgta az oroszoknak, hogy gazdag magyarok vagyunk és németek laktak nálunk. Mintha a mi hibánk lett volna.

Rajcsányi Gellért: Ártatlan bűnhődők − mandiner.hu

 

Valahogy nem tudunk mit kezdeni ezekkel az emléknapokkal, akármelyikről is van szó. Mert az kétségtelenül szép dolog, hogy felvonják, majd félárbocra eresztik a nemzeti lobogót, az is, hogy koszorúznak és mécsest gyújtanak, és az is értékelhető, amikor fontos emberek mondanak ünnepi beszédeket jelképes helyeken. Ám ennyiben ki is fullad a nagy megemlékezés, aki pedig valamiért nem érzi ennek valódi súlyát, továbbra sem érti, mire fel ez az egész. 

Nem csodálkozom, lévén mégiscsak 2015-öt írunk. 1989 óta eltelt majdnem 26 esztendő, megszűnt nagyjából minden, ami a rendszerváltozás előtti időkre emlékeztet bennünket. Egy mai fiatalt jobban izgat a legújabb IPhone, jobban érdekel a külföldi tanulás lehetősége, mint a huszadik század történelmének fekete lapjai. És ez valahol mégiscsak így van rendjén.

És nem csodálkozom azért sem (és akkor most radikális leszek), mert itt akkora agymosás folyt negyven éven keresztül, hogy az lenne a csoda, ha széles tömegek akarnának emlékezni mindarra, amit a kommunizmus, a szocializmus művelt a magyar társadalommal. Konkrétan tönkretette, ellopta a jövőjét, megroppantotta emberi tartását, hitét.

Valójában úgy kellene élni az év 365 napjából 364-et, hogy nem beszélünk ezekről a szörnyűségekről, nem foglalkozunk velük, nem őrülünk meg tőlük. Ám egy napon, amikor ennek eljön az ideje, akkor igenis emlékezni kell, okosan, bölcsen, szépen, tiszteletteljesen. Fejet hajtva az áldozatok előtt. Pártoktól függetlenül, ideológiától mentesen, ám mégiscsak egymásba karolva, csak és kizárólag azért, mert a nemzeti tragédiákra, emberi sorsokra emlékezni kell. És megfogadni, komolyan venni, hogy ilyen többé nem fordulhat elő. Sem ez, sem az, ami ennek szorosan nyomában járva, kart karba ölve gyilkolt. Ugyanúgy, mint a kommunisták: nőt, férfit, gyereket, Anna Frankot ugyanúgy, mint a sváb nénit innen a szomszéd utcából. Augusztin Feri és társai lelkes asszisztálásával.

Tudom, naív vagyok, erre tanít a történelem – ami megtörtént, újra előfordul, nyilván más és más köntösben. A régi hóhérokról, egykor volt Augusztin Ferikről szép lassan megfeledkezik az emlékezet, ők vidáman süttetik hasukat a napon, mígnem egyszer békésen kikopnak a földi életből.

Éppen ezért tessék elolvasni és elmondani Rajcsányi Gellért történetét, vagy azt, amit személyesen átéltünk, vagy kaptunk szülőktől, nagyszülőktől. Tessék továbbadni fiaknak, unokáknak, tanárként az iskolában a diákoknak. Talán egyszer lesz így esély arra, hogy okuljunk a történtekből. És arra is, hogy méltóképpen emlékezzünk.