A Magyar Református Egyház tagjai, akik 2016. május 22-én Isten nevében Kolozsváron gyűltek egybe a Kárpát-medence 65 egyházmegyéjéből, a következő Nyilatkozatot tették embertársaik és Isten előtt a Farkas utcai templomban:
A Magyar Református Egyház Isten iránti hálával és örvendező szívvel vallja meg, hogy Isten örök végzésének és különös szeretetének tulajdonítja azt, hogy annyi súlyos próba, vész, szenvedés és kísértés között is fenntartotta a Magyar Református Egyházat, s tagjainak erőt adott, hogy kijelentését tudakozzák, és akaratát híven szolgálják. Az apostollal együtt valljuk: „Istennek nemzetsége vagyunk” (ApCsel 19,27).
Általánosságban fontosnak tartom egy közösség közös deklarációját, közös kinyilvánított akaratát. Az egyéni identitásnak is egy erős része ez. Különösen, ha kimond valamit az ember mások előtt, akkor vállalás is egyben. A hitvallásoknak is van ilyen szerepe. Ha elvállaljuk, akkor sok emberrel együtt vállaljuk. Akikkel együtt valljuk, vállaljuk azokkal máris közösségben vagyunk egyéb különbözőségeink ellenére. De ennek valóban fontos része az együtt, a közösen. Nézzük is sorba ezeket a pontokat. Persze vannak kérdéseim így magamban.
Isten fenntart, kiválaszt. Isten iránti hálával, és örvendező szívvel valljuk. Tényleg tudakozzuk a kijelentését és a megértettet valóban akarjuk? A próbák és a vészek nem indítanak bennünket alázatra és bűnvallásra is egyúttal?
A Református Egység Napján összegyűlt tagok, a távollévőkkel együtt, bizonyságot teszünk arról, hogy e világban való életünket úgy tekintjük, mint Isten földi egyházának építésére és szolgálatára rendelt időt, Isten szolgálatára szabott őrhelyet. Bizonyságot teszünk, hogy valamennyi keresztyén ember, mint őrálló, Istennek tartozó felelősséggel és hűséggel őrködik a maga helyén – a családban, a gyülekezetben, a mindennapi szolgálatban –, és mindenkor készen áll, hogy meghallja az Úr szavát: inteni a hitetlent, hogy megtérjen gonosz útjáról, biztatni a hívőt, hogy félelem és aggodalom nélkül haladjon az Úr útján (Ez 3,17–19).
A Krisztushoz tartozó ember élete őrhely is egyben. Mennyire tudjuk tudatosan felvállalni? Milyen hitünk van? Mi motivál bennünket az élet megélésében?
Hálával jelentjük ki, hogy Isten nagyságos akaratának és irgalma ajándékaként a jövő évben 500 éves protestantizmus és a 450 éves Magyar Református Egyház tagjai lehetünk; ugyanakkor engedelmes szívvel és örömmel valljuk és vállaljuk mindazokat a feladatokat és szolgálatokat, amelyek ebben a nagy és szent közösségben reánk várnak. Tevékeny tagjai kívánunk lenni a belmissziós szövetségeknek, a szeretetszövetségeknek és mindazoknak az egyházi szolgálatoknak, amelyek Isten magyar anyanyelvű egyházát hívattak építeni, embertársaink előmenetelét és Isten dicsőségét szolgálják.
Tudjuk, hogy mi vár ránk? Biztos örömteli lesz?
Nyilvánosan megvalljuk, hogy mint a református egyház Európa közép-keleti tájékán élő magyar része, a Krisztus királyi dicsőségét tükrözve, az ő keresztjét hittel és a győzelem reménységével hordozva, mindig készen állunk az egy anyanyelvet beszélő nemzet szolgálatára, és közel félévezredes hagyományai szerint abban soha el nem fáradunk.
Mindenképpen öröm, hogy magyar népünk tagjai között szolgálhatunk. Az egy dolog, hogy mi mit gondolunk, vélünk jónak népünk számára, de a népünk merre indul. Néha nagyon is fárasztó ezt a népet Isten felé vezetni. Magunkról nem is beszélve. Néha nagyon fárasztó engedelmesnek lenni.
A Magyar Református Egyház Kolozsváron megjelent tagjai és mindazok, akik velünk együtt magyarul esküsznek az Örökkévalóra, kijelentjük, hogy Isten Igéje által építeni kívánjuk a keresztyén egységet, oltalmazni a társadalmi békességet, megvédeni Európában és a világban a keresztyén értékeket. Kijelentjük és a Szentírás alapján hittel valljuk, hogy a teremtett és megváltott élet Istené, az ember neki tartozik azzal, hogy testét, lelkét tisztán őrizze meg. Valamennyi kortársunkkal szolidaritást vállalva hirdetjük Isten kegyelmét, a megtérés evangéliumát és az újrakezdés lehetőségét, amelyet mind egyéni, mind közösségi életünk erkölcsi megújulása egyetlen lehetőségének tekintünk.
Teljesen egyet értek azzal, hogy az élet Istené és Neki tartozunk azt megőrizni. De elég deffenzívnek tűnik, hogy nekünk kell megvédeni a keresztyén értékeket. Isten megismert Igéje alapján Krisztushoz tartozóként kell élni, szolgálni és akkor maga Isten véd meg bennünket. Offenzívek is lehetünk. Csináljuk!
Kijelentjük, hogy szilárdan hiszünk Istenben, aki az ő református egyházát dicsőségének, győzelmének és megváltó tettének színhelyévé tette, így az ő református magyar népét is; és azt a seregét soha el nem hagyja. Hiszünk abban, hogy a keresztyén Európa és a magyar nemzet jövendője az Isten kezében van, s ebben a kézben jó helyen van. Nem félünk, és nem kételkedünk, ellenben hiszünk és bízunk abban, hogy az az Isten, aki annyi vészes helyzetből szabadított ki, szép és boldog jövendőt ad a keresztyénségnek, az európai embernek és magyar református egyházunknak. Addig is így imádkozunk a zsoltáríróval: „Hozd vissza Uram, a mi foglyainkat…” (Zsolt 126,4).
Bizonyos vagyok én is abban, hogy Isten kezében van a sorsunk. De hogy boldog lesz-e, azért az kérdés. Elég optimistán hangzik. De mi nem optimisták vagyunk hanem hívők. Ez a kettő különbözik. Nem abban bízok, hogy mindig minden jóra fordul. Hanem abban, hogy bármi is lesz az Isten akaratából történik és minden körülmények között van értelme, és ha szeretjük Istent, akkor minden a javunkra válik.
A Magyar Református Egyház 2016. május 22-én összegyűlt képviselői ezt az ünnepélyes nyilatkozatot, az ebben foglalt hitvallást, ígéretet és bizonyságtételt magukénak vallják és egyhangúan kijelentik, hogy azt elfogadják.
Örülök a közös kiállásnak. De tegyük fel a magunk kérdéseit. Legyünk ebben is bátrak. Nem vagdalkozók, vádolók, szétdobálók. Inkább imádkozók, odafigyelők, útmutatók, türelmesek. Jó alapra, aki Krisztus, már lehet jó felépítményt építeni. De alaptalanul összeomlik a legszebb felépítmény is.
Egy harcos sem elegyedik bele a mindennapi élet gondjaiba, hogy megnyerje annak a tetszését, aki harcosává fogadta. PÁL MÁSODIK LEVELE TIMÓTEUSHOZ / 2. fejezet / 4. vers
Hozzászólások