Nyissák meg a templomokat vidéken – ezt javasolja a Magyarországi Református Egyház Elnökségi Tanácsa. A testület május 11-i ülésén hozott állásfoglalása szerint „hogyha a közösségi kapcsolattartás biztonságát az illetékes hatóságok nem szigorítják, akkor az egyházközségek elnökségének felelős döntése szerint, az előírt higiéniai és biztonsági szabályok betartásával, tartsanak istentiszteleteket Budapest és Pest megye kivételével.
Több, mint 2 hónap kényszerszünet után, az ápr. 30-i kormányrendelet újra lehetővé tette az istentiszteletek megtartását, s erre a MRE Elnökségi Tanácsa is áldását adta. Mivel még a legidősebbek sem emlékezhetnek arra, hogy valaha ilyen hosszú ideig zárva lettek volna a templomajtók, mind a lelkészek, mind pedig a gyülekezeti tagok kíváncsian várták, hogy vajon milyen lesz az első istentisztelet..? Mennyien jönnek majd el? Mennyivel lesz más a padokban ülni és igét hallgatni, mint otthon a televízió/számítógép előtt? S egyáltalán, milyen érzésekkel, gondolatokkal telik majd az első újra-együttlét? Az alábbi írásban a személyes, szubjektív tapasztalataimat olvashatják/olvashatjátok...
Kezdjük a „nulladik számú” tapasztalattal, még az első istentisztelet előtt, a „karanténos időkből”... Azzal, hogy nem állt meg a gyülekezeti élet! Több csatornán (helyi tv, facebook, gyülekezeti honlap, igehirdető lap) keresztül is hozzá lehetett jutni az igéhez! Itt különösen a helyi, városi televíziót szeretném kiemelni, hiszen általuk ahhoz az idősebb korosztályhoz is eljutottak az istentisztelet-közvetítések, , akiknek nincs lehetőségük az internet használatára. Többen az adakozásról sem feledkeztek meg: vagy a gyülekezet számlájára „dobták bele” a perselypénzt vagy pedig most az első istentiszteleti alkalmon pótolták a kimaradt adományokat. Szintén többen voltak, akik ebben az időben is megtalálták a szolgálat lehetőségét, ki az újságok kihordásában, ki a templomudvar rendben tartásában, ki pedig a templom/gyülekezeti ház fertőtlenítésében, takarításában! Nem állt meg a kapcsolattartás és az információáramlás sem, hogy mik a fejlemények, hogy kivel mi történt, s ami a legfontosabb: izzottak az „imavonalak”... Imádkoztunk, hogy Isten őrizze meg az életünket ezekben a nehéz hetekben, hónapokban! Imádkoztunk a felelős döntéshozókért, orvosokért, egészségügyi dolgozókért, imádkoztunk nemzetünkért, egyházunkért, gyülekezetünkért, imádkoztunk szeretteinkért..!
Amikor „beharangoztak”, s kiálltam a gyülekezet elé és végignéztem az arcokon, az volt az első gondolatom, hogy de jó újra találkozni! S eszembe jutott egy ismert definíció, hogy tulajdonképpen mi is az istentisztelet? Egy találkozás! Találkozás egymással és az Istennel! Egy nagy, ünnepi találkozás egymással és találkozás az élő Istennel! Találkozás a feltámadt Jézus Krisztussal! Ez most a mi gyülekezetünkre annál is inkább érvényes, mert az igehirdetés témáját tekintve (is) megálltunk húsvétnál: elkezdtünk egy sorozatot az I. Kor. 15 alapján a feltámadás-hitről, amely az egész keresztyén hitünk és egyházi életünk alapja! „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (I. Kor. 15, 14)
A következő gondolatom, egyben kívánságom az volt, ahogy fürkésztem az igére szomjas tekinteteket, hogy bárcsak felértékelődne az istentiszteleti közösség! Hogy bár ez a szükséghelyzet is megmutatta, hogy „otthon is lehet imádkozni” és privát módon istentiszteleten részt venni, azért így mégis más..! Egészen más! EGYÜTT lenni..! EGYÜTT hallgatni az igét, EGYÜTT imádkozni, EGYÜTT énekelni..! EGYÜTT, közösen megélni azt, amit az első istentisztelet kezdő énekének választottam: „Itt van Isten köztünk, jertek Őt imádni, hódolattal elé állni..!”
S ha már az éneklésnél tartunk... Amikor bementem a templomba és a hívekre néztem, szinte kivétel nélkül mindenkin rajta volt a maszk... Csak a szemek csillogtak... Amikor elkezdtünk énekelni, levették... Maszkban nem lehet énekelni..! Beszélni talán igen, de énekelni nem! Ezt úgy interpretáltam magamban/magamnak, hogy maszkban, álarcban nem lehet az Isten előtt megállni és Őt magasztalni... Csak úgy, hogy teljes valónkban önmagunkat adjuk... Teljes, nyílt személyiségünkkel... (Talán nem mindenki tudja, hogy a személyiség-szavunk a görög persona-szóból származik. A görög drámákban a színészek maszkot hordtak. A sona hangot jelent, a per pedig át/keresztül valamin. Tehát a persona a maszkon keresztül jövő hang. A színész igazi arcát azonban nem láthatjuk... Kivéve, ha Isten előtt állunk!)
Előzetesen arra számítottam, hogy inkább a középkorúak fognak eljönni, az idősebbek pedig otthon maradnak. Ehhez képest azt kellett konstatálnom, hogy ők, a nyugdíjasok voltak sokkal többen, ők voltak a bátrabbak..! Volt olyan néni, aki annak ellenére eljött közénk, hogy a gyermekei, unokái szigorúan „megtiltották” neki, hogy egyenlőre kimozduljon a négy fal közül...
Akik viszont abszolút nem jöttek, azok a gyerekek... Minden bizonnyal egy kategóriába sorolták a templomot és az iskolát, s gondolták, hogy most az istentiszteleten /gyermek-istentiszteleten is csak úgy kell jelen lenni, ahogy a tanórákon...
Végül az utolsó megjegyzésem, hogy létszámban nem voltunk kevesebben. Sőt... Mivel fegyelmezetten, a biztonsági távolságot betartva ültek a padokban a testvérek, ránézésre a templom olyan telítettség-érzetet mutatott..! De hamar rájöttem, hogy csalóka ez a látszat... És van még hely bőven! Viszont azt is tudom, hogy eljön majd az idő, amikor még közelebb ülhetünk egymáshoz, s nem csak fizikailag...
Hozzászólások