Tolvaj Zoltán kétkötetes költő, műfordító, az utóbbi hónapokban különös projektbe kezdett: fogta a klasszikus magyar irodalom legnagyobbjait ábrázoló híres fényképeket, és a Photoshop segítségével véres szájú zombit faragott az írókból-költőkből. Hogy miért? Mert előszeretettel kísérletezik a klasszikus magaskultúra és globális tömegkultúra különböző elemeinek keverésével, és amúgy is sok idejét tölti azzal, hogy olyan idézetek után kutat a magyar irodalomban, amelyek átértelmezik az adott szerzőről és költészetéről kialakult képet.
Petőfitől nem volt idegen a belezős horror - origo.hu
A jövő évi gyülekezeti naptárhoz pár napja véglegesedett az idézetek sora. Volt már bibliai, énekeskönyvi, hát legyen most istenes versekből idézet - gondoltam. Majd gyűjtögettem, válogattam és voltak pontok, amikor kész lettem volna visszatérni a bibliai idézetekhez, mert azok kézenfekvőbbnek és illeszkedőbbnek tűntek. A rutin és a rutintalanság feszültsége miatt. Ne gondoljuk, hogy abból fakadt a gond, hogy korábban elkerültem a verseket. Nem-nem. Igaz, Tolvaj Zoltánról fogalmam sem volt, kicsoda ő, és költésügyileg a böngészőben vizslattam utána. A gondot az okozta, hogy vannak kedvenc verseim, cirka harminc. Ezeknek pár sora, versszaka vagy teljessége örömömet szolgálta volna a naptár havi oldalain. DE alig akadt odaillő.
Mivel ez egy gyülekezeti naptár, nem árt szem előtt tartani a jelzős szerkezet mindkét tagját. Naptár, tehát a hónapok oldalairól nem hagyhatók el a hétköznapok, ünnepnapok és névnapi feliratok sem. Ez elviszi az oldal több mint harmadát. Gyülekezeti, tehát minden hónaphoz legyen egy közösségünkben készült fénykép is beillesztve. Tűzzünk még oda egy soros aláírást, hogy tudjuk, kik, hol, mikor láthatók a képen. Ez elviszi az oldal felét. Így e kötelező elemek után azon a fikarcnyi maradék helyen jöhet, mit jöhet, düböröghet a többlet üzenet. Gondolkodtasson, erősítsen, gyönyörködtessen. Kicsit figyeljen a közösségi vonásokra, kapcsolódjon a képi valósághoz, és netalán az adott hónap ünnepeinek is legyen némi köze a versidézethez. Hazudnék, ha csupán fáradtságos munkának állítanám be a naptárkészítést. Öröm és feltöltekezés is. Az elmúlt év alkalmait felidéztem a képekkel, és bár csak tizenkét hónap és egy előlap állt rendelkezésre versidézethez, ennél sokkal több verssel gazdagodtam meg a végére.
A gimiben nem lógtak költők képei a tantermünkben, pedig az osztályfőnök tanította az irodalmat. Nem voltak ilyen képek, s talán azért, mert nem volt honnét örökölni. Az újrainduló pápai refi nem birtokolta az előtte ott működő Petőfi gimi hagyatékát, jóllehet az államosításkor fordítva jól működött az elbirtoklás... Szóval nem meredtek ránk a falról a nyugatosok, vagy egy szemével Kölcsey. A tankönyvek lapjairól ismerhettük az arcukat. E korszakunkat a halálos kamasz-fáradtsággal szétunt tanórák, pad alatt terjedő anti-versek, felismerhetetlenségig átmaszkírozott fekete-fehér képek jellemezték. Nem mindenki firkált az osztályban Adyból tollas dívát, József Attilából rabot... Csak bátrak, akik vállalták a korholást napfényre kerülő "firkált művük" miatt.
Tolvaj Zoltán firkálmányai napvilágra kerültek. Megnéztem. Amúgy nem csípem a vámpíros, zombis, rothadós filmeket. Dr. Csontot is kibírnám kevesebb cafattal és oszló tetem nélkül. Gondolom, vannak, akik épp ellenkezőleg, többet várnak borzongatásból. Megnéztem Tolvaj Zoltán átmaszkírozásait, és a harmadik kép már unalmas volt. Egyforma sebek, hiányzó bőr és húsdarabok, ugyanolyan üres tekintetek. Nálam nem érte el a célját, nem oldódott elégedettséggé a kezdeti meghökkenés. Nem kétlem, hogy a saját élményeiről naplót nem író, ám vámpír naplókon szocializálódó nemzedék barátibbnak találhatja a bomladozó költők csarnokát, de mire jó az?
A fényképek egy-egy pillanatot örökítenek meg. A tankönyvekbe egy, netalán két kép kerül be a költőről. De még az a csekély képecske is többet tükröz a személy elevenségéből, mint a drakulásító hajlam következtében előállott "mű". Egy istenarc van eltemetve bennem - írja Reményik Sándor, majd felszólít, hogy jertek, segítsetek, egy kapavágást ti is tegyetek, mert az az arc igazán én vagyok. Tolvaj Zoltán képeit nézve, nem ragadnék ásót, kapát, csákányt, hogy keressek. Nem motivál sem a költő, sem költészete teljesebb megismerésére. Hiába olvastam Petőfi zombisztikált képe mellé egykori álmát, nem vált teljesebbé bennem a kiskőrösi parasztházból útnak eredő, Pápán Petrovicsból Petőfivé váló, Szendrey Júliával a koltói Teleki-kastélyban nászoló ember képe. Nyomorúságosak vagyunk egytől egyig. Főként megterhelt álmaink, eltúlzott vágyaink és szív mélyéből szóló szánk miatt. Apropó! Nagyon cifra dolgok szaladtak elő Petőfi szívmélyiből: "Mikor már Szendrey Júlia kezét adta Petőfinek, az utolsó feltétele az volt, hogy Petőfi ne káromkodjék. Mert a poéta, mint afféle tüzes, indulatos ember úgy elördögadtázta néha a teremtésit a világnak, hogy a franciául nevelt és zongora mellett finomodott Júlia ki-kirémült minden poézisból s aggódva gondolt arra, hogy ezeket az ebattázásokat egész életén át kell hallania. És ez volt az egyik oka, hogy Júlia szívesen beleegyezett az esküvő eltolásába. Megfogadtatta Petőfivel, hogy ezen idő alatt leszokik az ördögadtázásról..." (folyt.) Ennek ismerete azonban feljogosíthat-e arra, hogy a paszományos Petőfi képre szó-buborékokkal káromkodásokat írjunk?
Az arc legszemélyesebb részünk. Érzelmek jelennek meg rajta, lelkünk tükröződésének legintenzívebb felülete. Az arculcsapás sokkal megalázóbb, mint a hátbavágás. Tisztelettel kérem, senki ne virtuál-pofozza a költőket. Még akkor se, ha neki a halál és mulandóság ezt juttatja eszébe.
Hozzászólások