A zarándokút sem egyéb többé, mint a fogyasztói társadalom újabb sztrádája, melyen szédítő sebességgel száguldunk Krisztus felé, hogy féknyom nélkül gázoljunk át rajta.
El Camino 2015 - mno.hu
Még nagyon friss az élmény, úgy hogy előre elnézést kérek a Kedves Olvasóktól az esetleges túlzásokért vagy az érzelmi (és értelmi...) kontroll hiányáért: most jöttünk haza a celldömölki református gyülekezettel Erdélyből, a marosvásárhelyi tulipán utcai gyülekezetnél voltunk látogatóban. Nem annyira élménybeszámoló lenne ez az írás, hanem inkább református szemszögből próbálom megfogalmazni és összefoglalni, hogy -szemben a fenti cikkben kritizált „unatkozó”, „élményvadász”, „teljesítményfüggő” Camino-s „túrajunkie”-kkal, ill. magával a cikk szerzőjével, a Szent Jakab utat mintegy mai Lutherként végigháborgó Puzsér Róberttel- milyen is volt a mi zarándokutunk...
1, Közösségi jellegű! Minden zarándokút mintája, etalonja -úgy gondolom- az ószövetségi zarándokutak: az V.Móz. 16, 16-ban olvashatunk arról a rendelkezésről, hogy „Évenként háromszor jelenjék meg minden férfi Istenednek az Úrnak a színe előtt azon a helyen, amelyet Ő kiválaszt: a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátoros ünnepen!” A gyakorlatban ez még Jézus idejében is (vö. Luk. 2, 41) úgy játszódhatott le, hogy az ország legtávolabbi zugaiból is, családok, nagycsaládok, falvak kerekedtek útra, férfiak és nők, fiatalok és idősek, együtt, az un. zarándokzsoltárok tanúsága szerint imádkozó-éneklő közösségként mentek Jeruzsálembe, a templomba! Tehát ez alapjaiban különbözik a korai középkor keresztyén gyakorlatától, amely már individuális színezetet kapott, célja pedig a lelki megtisztulás, a vezeklés vagy éppen a hit bizonyítása volt...
Elfogadva azt, hogy afféle aktív meditációs gyakorlatként a protestáns emberek hitéletében is lehet létjogosultsága egy ilyen Camino-s útnak, mégis úgy gondolom, hogy az az igazán keresztyéni, amikor nem az egyénre, hanem Krisztus népére, az Egyházra, közösségének építésére irányul!
A mi zarándokutunk egyszerű gyülekezeti buszkirándulás volt. Több, mint 20 év tapasztalatából tudjuk, hogy ezek a rendszeres kirándulások milyen fontos és áldásos gyülekezeti közösségépítő alkalmak, nem egy gyülekezeti tagunk ezen utak során került közelebb nemcsak hozzánk, hanem -hiszem- hogy az élő Istenhez is...
2, Nemzeti jellegű! Talán más is úgy van vele, hogy csak magyarul tud imádkozni, csak magyarul értjük (vagy nem értjük...) az Isten szavát, s csak magyarul tudjuk elképzelni Őt, az Ő világát, országát, útjait... Igen, hitünk megélését -így benne a zarándokutakat is- nem lehet elválasztani a magyar kultúránktól, nyelvünktől, nemzeti-vallási tradíciónk világától!
Hogy konkrétabbak legyünk: amikor az El Camino-t járjuk, akkor idegen tájakon kanyarog az út, idegen templomok kínálnak lelki otthont (?), idegen arcok néznek ránk...
A mi zarándokutunk viszont történelmi magyar földön vezetett keresztül, egészen a Gyímesek vidékére, az ezeréves határra: a mára lassan zarándokhellyé váló Gyimesbükk volt utunk földrajzi értelemben vett végcélja! Amikor a kontumáci kápolna dombjáról letekintettünk a határon lévő 30-as vasúti őrház felé, s azon is túl, nem csak én láttam, ahogy színben is különbözik a miénk és az övék, s ott nem „a szomszéd kertje volt a zöldebb...”
A mi zarándokutunknak magyar szent helyek (Csíksomlyó), templomok (pl. belényesi ref. templom) és imaházak voltak az állomásai, mérföldkövei – az utóbbit nem véletlen írtam, hiszen szívünknek legkedvesebb Isten hajléka testvérgyülekezetünk imaterme volt, élő kövek, érző szívek, s Krisztusban testvérek tették számunkra lelki házzá, otthonná!
Igen, a mi zarándokutunk egyik igazi célja az volt, hogy közös istentiszteleten találkozzunk vásárhelyi magyar testvéreinkkel, akikkel 22 éve tartjuk töretlenül a kapcsolatot, barátságot -túlélve lelkészváltást, kormányváltás(oka)t, vagy éppen 2004 dec. 5-ét...
3, Lelki jellegű! Egy zarándokúton nem külsőségeken, nem anyagiakon és nem másokon kell lovagolni, ahogy azt az idézett cikk szerzője tette! Az igazából egy láthatatlan belső folyamat, egy lelki út...
Egy lelki jellegű út, melyhez hozzátartozik a harc -nem csak a fáradtsággal, hanem hogy lefejtsük róla mindazt, ami rárakódott... Hogy őszinte legyek, először engem is zavart, hogy pl. Gyimesbükkk legfőbb hagyományőrzőjét, közösségteremtőjét és tanár urát, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével kitüntetett Deáky Andrást megérkezésünkkor magát reklámozó, csángó estet szervező panziótulajdonosként, „nemzeti business-vállalkozóként” ismerhettük meg, s csak hazafelé kezdett tudatosulni bennem, hogy miért is tisztelhetjük benne a gyimesi csángó magyarok prófétai lelkületű főpapját, aki rengeteg pénzt, időt és energiát áldozott nemzetünk oltárán...
A zarándok út egy lelki jellegű út, amelyen nem hiányozhat az igei vezetés! Testvérgyülekezetünk lelkésze, Nagy József Levente stílusosan minden reggel egy zarándokzsoltárból (121. - a hegyekről, 125. - Jeruzsálemről, 133. - a testvéri közösségről, 134.- az áldásról) hozott útravalót, ill. az utóbbiról már én beszéltem a hazafelé úton...
Egyébként itt említeném meg, hogy „reposztos elődöm”, Pálfi Zsuzsanna lelkésznő néhány éve harmadmagával részt vett a Szent Jakab úton, ők pedig Jakab levelét olvasták napról napra...
Végül: az igazi zarándokút, mint lelki jellegű út tulajdonképpen egy minősített utazás Jézus Krisztussal! Azzal Jézussal, aki azt mondta magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis én általam.” (Jn. 14, 6)
Hiszem, hogy ez volt zarándokutunk másik igazi, s egyben legfőbb célja: nem az, hogy „féknyom nélkül átgázoljunk”, hanem hogy járjunk Rajta, menjünk Vele és érkezzünk meg Hozzá!
Hozzászólások