Alig akad magyar, aki ne ismerné az Elindultam szép hazámból című népdalt. Énekeljük, mint szépen rímelő adottságot, mint a köztes lét veszteségét, hiszen az a tapasztalat van mögötte, amitől szép volt és szép ez a haza. Engem mégis izgat a címben is idézett megfogalmazás, hogy amikor elindul valaki, honnan tudja, hogy hol van az út fele? Ami ezentúl fogy a célig.
Merthogy visszanéztem félutamból, mondja a népdalban útjára induló.
Csoóri Sándor, akit mi reformátusok és dunántúliak nem tudtunk eléggé beépíteni a közösségi jelenlétünkbe, pedig talán élete utolsó éveiben, a nagy közösségi hátratételben, mikor megsötétült körülötte a Nappali hold árnya, lett volna mód és lehetőség szóra, vallomásra bírni nemcsak az ősi kollégiumban, szóval, Csoóri Sándor írt egy csodálatos nagyesszét a népköltészet szürrealitásáról – szűr-realizmus a’la Temesi Ferenc ¬¬- és modernitásáról, és benne azokról a transzcendens kapcsolódásokról, képekről és képes beszédről, amit ez a népdalsor is hordoz.
Hol volt a félút, amikor elindult a reposzt? Nem tudtuk. Pedig ma már, mikor visszanézünk, jómagam is, aki az indulásnál ott voltam feleségemmel együtt, tudjuk, hogy a félúton is ott voltunk. A negyedik és ötödik év között. És akkor nem néztünk vissza. Töretlen konoksággal írtuk hétről-hétre a reposztra szánt írásainkat. Igen, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Éveken át. Írtuk ünnepre készülődések között, betegségben, hidegben és a nyár forróságában. Emlékszem, Erdélyben voltunk – nem sikerült abban az évben előre megírni három-négy hét anyagát, amit általában megtettem, hogy a nyár némi pihenést is adjon – és rohantam három falun át internetkapcsolatért, mígnem a községközpont, Makfalva Polgármesteri Hivatalában engedték meg feltölteni az anyagot, amiről az akkori olvasók nem gyaníthatták, hogy Erdély küldte a szót az anyaországba.
A reposzt indulásakor új hang volt különösen az egyházi médiafelületen. Annyira új és egyedi, hogy a Mandineren akkor heti több posztot is ajánlottak hivatkozással. Közéletieket és társadalmi eszméltetőket. Amit nem ajánlottak, nem kevésbé voltak jó írások, csakhogy a teológiai tisztázások nem tartoznak a közéleti újságírás műfajába.
Hadd szóljak ezzel kapcsolatosan a kudarcról is. Épp az volt, hogy nem sikerült nekünk sem. Pedig lett volna rá esély. Csak cizelláltabban és következesebben kellett volna vállalni azonosságunkat. S ha már nincsen tér, akkor új teret létrehozni neki.
Ehhez anyagi háttér és némi profizmus is szükségeltetett volna.
A reposztban benne volt, hogy az idejekoráni felismerés és anyagi ösztönzés révén egy olyan médiafelületté váljon, ami értékelvű, keresztyén, ha jobban tetszik, református szempontokat közvetít társadalmi szemléletformálóként. Csakhogy a re-posztolás, mint műfaj inkább a politikai és világnézeti ütközések viszonylatában vált érdekessé és elmaradt az önreflexió. Ami volt, azt sértésnek vették és az egyház egysége elleni megnyilvánulásként értelmezték. Ennek igazolásául hadd idézzem az egyetlen olyan posztot (talán nem tévedek, hogy az egyetlen), amit szerzője, azaz jómagam távolítottam el, mert egy egyházi eseménynek lehet, hogy némileg szubjektívre sikerült, de objektívnek szánt elemzését az akkor még álnévvel – ó, azóta is hányan megkísérelték, gerinces alakok az álnév mögé bújást - kommentelők olyan indulattal léptek színre, amit azelőtt sosem tapasztaltam. Ennél nagyobb csalódás csak az volt, amikor több ál(nick)névről kiderült, hogy ki is van mögötte. Sokan, nagyon kegyesek.
Értem, érteni vélem, hogy belső ügyeinket nem ildomos kivinni a világ elé. Ami lehet, maradjon a családban – szól a régi mondás. Csakhogy nincsenek felületei a különböző látásmódoknak az egyházban.
Olvasom és kutatom a két háború közötti magyar református egyház történetét. Bogárdi Szabó István doktori disszertációjában felsorolja, hogy hány református sajtótermék volt ekkor. Összességében három számjegyű a nagyságrend. Nem gyülekezeti, az volt is néhány, hanem egyesületeknek, lelkészi közösségeknek, teológiai irányultságoknak nyilvános felületei voltak, minden egyházkerületnek pedig a saját, hivatalos orgánuma.
Ma? Soroljon fel valaki tíz református sajtóterméket! Igen, tízet és reformátust, ami mögött közösség áll. Nincs teológiai folyóiratunk, azaz van. Egyetlen, időszakos, a Doktorok Kollégiuma kiadásában jelenik meg: Collegium Doctorum, önmeghatározásában is periodika. Van néhány, amiben önmagunkról önmagunknak beszélünk.
Pedig érdemes lenne piszkálni, nyugtalanítani a társadalmat. És ebben a nyugtalanításban megkeresni a református értelmiséget. A szellem embereit. Amúgy is kevés a megnyilvánulási lehetőség ma a szellem számára. Vannak közöttünk kortárs írók, költők, gondolkodók. Vállalkozók és adakozók, kötekedők és megszólalásra vágyók. Ady Endre vagy Szabó Dezső, Móricz Zsigmond vagy Németh László ágáltak és olykor lesajnálták saját egyházukat, a dadogó lelkészeket, pátoszos semmitmondó prédikátorokat, ám mikor vallani kellett, mégis mindannyian visszahulltak a százszor lesajnált közösségeikbe, és ha ma keressük a korabeli reformátusság életességét, munkáikban legalább annyi reformátusság rejlik, mint a korszak egyházának megnyilvánulásaiban.
Megpróbáltam a reposzt felületén megszólaltatni mai kortársakat. Az azóta elhunyt Csoóri Sándort. A ma már klasszikusnak számító Bodor Ádámot, aki református teológusként végzett, vagy Szilágyi Istvánt, aki Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert nyelvét nemcsak érti és beszéli, hanem mai érthetőségében szólaltatja meg. Térey Jánosról csak halálában derült ki, hogy presbiter volt, Szabó T Anna nagyapja Kolozsváron nemcsak nyelvész-zseni, hanem teológus is volt. Sütő András drámai tévelygései ellenére nyújtópadon a marosvásárhelyi vártemplomban feküdt. Kányádi Sándort mégiscsak a felsőboldogfalvi pap temette ősi szokás szerint az otthoni kert szilvafáinak árnyékába. Visky András betániás öröksége metafizikává szelídül hol a dráma szövegében, hol a színpadi mozdulatlanságban. És ki ismeri Demény Pétert? Vagy az azóta végképp, de addig csak a második feles után megnyugvó Mózes Attilát, akinél Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket?
A reposzt hullatott valamit ezekből a morzsákból. Jelezte az igényt, hogy a magyar reformátusság sokkal mélyebb és színesebb annál, mint ami a diktatúra monokultúralitásából ránk maradt.
Ha valaki megírja egyszer a magyar református sajtótörténetet és elő tudja majd bányászni a világháló bugyraiból a reposzt írásait, nemcsak a 21. század egyik blogfelületével szembesül, hanem azzal a ténnyel, hogy volt vágy és akarat értelmezni a kort, amelyben élt az a dunántúli lelkészközösség, amelyik közel kilenc esztendőn keresztül ezt írta.
Egyik én voltam közöttük.
Visszanéztem félutamból… Aminek végét nem tudom, de amelyről hiszem, hogy ott vár majd a kegyelem Krisztusa.