Az ebola ellen Nyugat-Afrikában küzdők az év emberei a Time magazinnál – jelentették be szerdán New Yorkban. ... A választás eredményét bejelentő Nancy Gibbs főszerkesztő külön kiemelte azokat, akik a terepen veszik fel a küzdelmet, mint például az Orvosok Határok Nélkül nevű nemzetközi szervezetet és más csoportokat, amelyek „fáradhatatlanul” harcolnak, hogy „a világ időt nyerjen védelme erősítésére”.
Tegnap felidegesített Latinovits Zoltán. Egy cikket olvastam, amiben egy nyugdíjas mozdonyvezető beszélt arról, mennyire megviselte az, amikor épp az ő vonatja alá ugrott be a színész. Egy öngyilkos bűntársául választotta ismeretlenként és magával rántotta a maga bajába. Hiába tudja, hogy nem kerülhette el, hiába tudja, hogy ő betartott minden szabályt, mégis valami furcsa mód évekbe telik az ilyet kiheverni. Paradox boksz meccs az ilyen, amiben a logika felmentő érveit legyőzik a bűntudat irracionális erői. Azt hiszem irtó dühös lennék arra, aki hasonló helyzetbe hoz, aki belekever a maga tragédiájába és rám ragaszt belőle egy csomagot. Karácsonykor pedig sokakban elindul az a gondolat, ami Latinovits Zoltánt a sínekig vitte, amíg mások a családjukat ölelgetik, sokan keresik a maguk mozdonyvezetőjét. Néhány keresés talál is.
Ilyen gondolatok között ért utol a hír: a 2014-es év emberének a Time olvasói az ebola ellen harcolókat választották meg. Ők voltak idén a legnagyobb hatással a világra a Times szavazói szerint.
Mégis mi a fene hatással vannak ránk itt Magyarországon – gondolhatnánk, ám elhamarkodott volna. Magyarországra például azzal lehetnek és vannak a legnagyobb hatással, ha nem ér el bennünket a halálos vírus, vagy ha mégis egyszer megközelítene, akkor valamelyest fel tudjunk rá készülni – az ő tapasztalataikra támaszkodva. Az ő hatásuk éppen abban nyilvánul meg, ha mi itt semmit nem érzékelünk belőle. De hát tudom, tanították: az hogy mi nincs, az nem hír, az, hogy nincs nálunk ebola, az senkit sem érdekel. Csak attól a pillanattól fogva, ha egyszer valakit a határokon belül diagnosztizálnak. Akkortól lesznek számunkra is hősök ezek az emberek, ha már mi is benne vagyunk a córeszben.
Mindenesetre ha értékeljük, ha nem, ezek az emberek védik és mentik az életeket. Gyógyszerészként, vegyészként, a segélyeket leszervező önkéntesként, orvosként és még kitudja hányféle pozícióban. Például Dr. James Brown egy libériai kórház orvos-igazgatója épp a kórház kápolnájában akarta megvalósítani az első elkülönített ebola részleget, készülve arra, hogy eléri a vírus a környéket. Kortárs farizeusaitól meg is kapta a fejére: miért akar az Isten házába betegeket hozni és hol fognak ezután összegyűlni a reggeli imára, de Brown egyesével ült le velük beszélni a helyzet komolyságáról és mindüktől megkérdezte, hova fordulnak majd ebolával foglalkozó részleg nélkül, ha eléri őket a vírus és a családtagjaik közül valaki megfertőződik.
Ő és még sokan mások feláldozták a szokásaikat, elveiket, büszkeségüket, kényelmüket. Feláldozták a munkahelyi békét is és konfliktusokat vállaltak azért, mert hitték, hogy így segítenek. Saját egészségüket nem kímélve dolgoztak azon, hogy minél többen túléljék, hogy minél kevesebben fertőződjenek meg, hogy lelassuljon a vírus terjedése. Minél több embert életben tartani, minél több életet megmenteni. Különösen is felnézek azokra az orvosokra, ápolókra, vagy önkénteskedő átlagemberekre, akik a maguk biztonságos, távoli országából utaztak Afrikába azért, hogy segítségül legyenek. Míg így karácsonyhoz közeledve sok magányos ember vív a halál csábító gondolatával, addig ők az életért vívnak. Micsoda kontraszt. Milyen más ebben munkatársnak lenni, mint tudatos, vagy tudattalan mozdonyvezetőnek, gázolónak. Mennyire más életre segíteni, mint hozzájárulni bárki halálához. Hiszen volt már év embere Hitler, vagy Szálin is, mint akik egy bizonyos korban a legnagyobb hatással voltak a világra. Minőségi különbség, ha a világomat, ha egy-egy évemet nem Hitler határozza meg a legjobban, nem Sztálin, még csak nem is egy politikus vagy nagy emberjogi harcos, de sok ismeretlen vagy kevéssé ismert ember, aki életet ment. Úgy is, hogy tudja: 90%-os a fertőzöttek elhalálozási aránya, azaz törekvése a gyógyításra 90%-ban kudarc lesz. Aki ezért nem gazdagodik meg, nem lesz sztár, de mégis érez indíttatást arra, hogy küzdjön életekért. Aki tudja, hogy talán maga is odavész az igyekezetben, amivel az életet szolgálja.
Nem tudom nem krisztusinak látni ezt így adventben. Akarom, hogy a legnagyobb hatással az életemre azok legyenek, akik becsülik és menteni akarják.