A kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe bibliai igazságot valló és hordozó egyházaktól, és ebben a magyar református egyháztól kellene kiindulnia egy kezdeményezésnek a jelenlegi közállapotok meghaladására. Ez lehetne a reformáció félévezredes ünnepének és teológiai igazságának társadalmasítása, az egyház prófétai szolgálata, békességért közbejáró papi tisztsége és krisztusi megbocsátás királyi méltóságának meghirdetése. Teológiai értelemben a helyzet egyetlen reálisnak tűnő megoldása.
Jakab Bálint: Közállapotaink meghaladása és az egyház - reposzt.hu
Azért az október mindig izgalmasra és – a reposzt szempontjából- témában is bővölködőre sikerül. Ünnep és annak velejárói, ünnepi beszéd és megemlékezés, tüntetés és vonulás, fujjolás és fütyülés. Amióta az eszemet tudom, mindig így volt ez, függetlenül attól, éppen ki mondta az ünnepi beszédet: szemben állunk, öklöt rázunk, harcolunk, dühöngünk. Persze, nem csak ünnepen, nem csak a közélet rögös és görbe útjain, de a mindennapok valóságában is képesek vagyunk ölre menni, sárba tiporni, tönkre tenni. Itt élünk, így élünk: egy feszültségekkel terhelt, sokszor fásult, folyamatosan hergelt, indulatos társadalom a miénk, amely egy eltévedt, talajt vesztett, identitását egyenesen megtagadó világban próbál saját magára rátalálni. Csak egyetérteni tudok Jakab Bálint kollégám csütörtöki reposztjával, a kiemelt gondolattal: van küldetésünk a ma Magyarországán, a reformáció évfordulóján talán különösen is éreznünk kellene ennek felelősségét.
Most már csak az a kérdés, vajon milyen állapotban van az egyház, milyen állapotban vannak a protestáns felekezetek? Most, amikor ilyen mély a szakadék, ennyire komoly morális válságot élünk, vajon mi, a reformáció ünnepére készülő, a Biblia igazságát valló protestánsok képesek vagyunk-e arra, hogy az Ige igazságával, az evangélium életmentő szeretetével lehajoljunk az eltévedtekhez, a bajba jutottakhoz?
Azt hiszem, a reformáció évfordulója nemcsak „a reformáció félévezredes ünnepének és teológiai igazságának társadalmasítása, az egyház prófétai szolgálata, békességért közbejáró papi tisztsége és krisztusi megbocsátás királyi méltóságának meghirdetése” szempontjából fontos, hanem arra is ösztönöz, hogy kínos kérdéseket tegyünk fel önmagunknak és arra megpróbáljunk a lehető legőszintébben felelni.
Az én egyik kínzó kérdésem így hangzik: mi, keresztények miért nem vagyunk jelen kellő súllyal abban a társadalomban, amelyet –nagyon helyesen- gyógyítani akarunk? Azzal együtt, hogy keresztény templom szinte mindegyik magyar településen megtalálható, hogy egyházi oktatási intézmények hálózzák be az országot, hogy nyilvánosan szólhatunk, tarthatunk hittanórákat, bejárhatunk kórházba, börtönbe, hadseregbe, hogy a magunk naprakész eszközeivel mi is pillanatok alatt el tudunk jutni emberek tömegéhez (lásd egyházi webes felületek, blogok), mintha súlytalanok, jelentéktelenek, idegenek, már-már feleslegesek lennénk, régi emlékei egy sosem volt világnak.
Nemrégen hallottam egy meglehetősen komoly előadótól: ha a jelenlegi folyamatok tovább gyűrűznek, Európában vallási szempontból az iszlám és az ezotéria fog uralkodni. Sokszor elmondjuk, leírjuk, hogy nem szeretnénk egy olyan Európában élni, ahol az iszlám komoly teret nyer magának, nos, én olyan Európában sem szeretnék élni, ahol a halloween, a mágikus amulettek, a jóslás, a jóga, a számmisztika és a többi eszement bálványimádás lép a kereszténység józanságának a helyébe. Pedig -mindnyájan látjuk- éppen efelé haladunk, öles léptekkel.
Vajon miért van ez így? Vajon mi az oka annak, hogy a 2011-es népszámláláskor, két évtizeddel a rendszerváltozás után a magyar lakosság közel fele, 4,5 millió ember végső soron arról vallott, hogy nincs köze a keresztény felekezetekhez? Nem lehet, hogy valamit elrontottunk, vagy egyenesen elmulasztottunk? Vajon jól kihasználtuk a rendszerváltozás óta eltelt időt? Ott vagyunk, ahol az emberek élnek? Meghallgatjuk, vagy kioktatjuk őket? Tudjuk, hogyan, miből, miért élnek? Ismerjük gondjaikat, tisztában vagyunk válságaikkal, kérdéseikkel? Vajon meghalljuk-e „nincs emberem” kiáltásukat?
Mi, keresztények, templomba járók, hívők, lelkészek, papok, szeretjük eléggé egymást? Imádkozunk egymásért? Könyörgünk Isten igéjéért, a megelevenítő, életet adó Lélekért? Készek vagyunk változtatni, akkor is, ha fájdalmas és sérelmes, vagy jó ez így nekünk: középpont helyett a társadalom peremén, amolyan érdekes szubkultúraként?
Nagyon szép és igazán helyénvaló gondolat begyógyítani nemzetünk, társadalmunk sebeit. Itt élünk, ide küldettünk, itt van felelősségünk. Ám az útnak indulás előtt, vagy akár azzal párhuzamosan nélkülözhetetlen annak vizsgálata, hol vagyunk, milyenek vagyunk, milyennek kellene lennünk, milyenek lehetnénk.
Hozzászólások