A bambuszt napjainkban egyre több területen használják, így az elektronikus kütyük kiegészítői esetén is – például tokok készülnek ebből –, és már az okostelefonok hátoldalát figyelembe véve sem új keletű „találmány” ez.
A hatvanas-hetvenes évek tudományos-fantasztikus filmjei szinte teljesen egyformán mutatták be a jövő olyan társadalmait, ahol a technikai fejlődés messze meghaladja a filmkészítés korának szintjét. Ezekben általában a földi közlekedést felváltja a légi, és apró kis repülőgépeken szelik a levegőt az emberek, mintha csak egy kisebb autóval közlekednének. Az ember körüli környezet egy minimalista tervező művére emlékeztet, ahol minden kizárólag arra szolgál, hogy irányítani lehessen a különböző gépeket. Van monitor mindenütt, és néhány bakelit gomb. Az emberek pedig mind kezeslábasban, testhez álló uniformisban feszítenek. Személyiségüket nem érzékelhetjük, csak akkor, ha valami bajt okoznak, lázadnak, vagy megőrülnek.
A technikai fejlődés, a digitális technika széleskörű elterjedésével a hétköznapokban messze meghaladta azt, amit egykor regényírók, forgatókönyvírók és filmesek megálmodtak. A technikai fejlődés mellett és ellenére az ember annál kevesebbet változott. Mintha megérezte volna az egykori tévénőzők hada, annak idején az Orion űrhajó egykori főhősnőjéről a hetvenes évekbeli népköltészet ekképpen fogalmazta meg a nagy igazságot: „Felszállt az Orion, benne a parancsnok, mellette ül Tamara, a világ legnagyobb szamara.”. Talán már akkor, a fekete-fehér tévék korában is feltűnt a nézőknek, hogy az utópisztikus világban mégiscsak emberek volnának, és nem gépek. Ha igazak lettek volna a jövőképek, akkor a jelenlegi technikai tudás mellett egy tökéletes falanszterben kellene élnünk, ahol más dolgunk nincs, mint bakelit-gombokat nyomogatni, s közben üveges tekintettel egy felsőbb utasítás parancsaira cselekedni. Világunkból kivesztek volna a szekrények (az egy testhezálló hacuka miatt igazán fölösleges is lenne), és életünk a tökéletes szervezettség állapotában lenne.
Az ember azonban mindig ember marad. Amikor megjelentek az autók, kiderült, hogy szükség van különböző színűekre, mert nem elég a fekete. Az ember ki akarja fejezni önmagát egy szín, egy megjelenés által is, örülni akar egy vidámabb árnyalatnak, vagy szeretne komolyságot kölcsönözni fellépésének egy nagy úti cirkálóval. A számítógépek eleinte szürke műanyag csomagolásban jelentek meg, amin egy kis konstans cigarettafüst jó koszos árnyalatot húzott. De az ember szeretne gyönyörködni is egy tárgyban, s ezért nem elégszik meg a szürkével. Ma már különböző színű notebook-ok között válogathat. A mobiltelefon kimondottan alkalmas, hogy akár divat, akár a személyiség egyik kifejezőeszköze lehessen, mint az ékszer, vagy a ruha. Az egyik tokján rózsaszín nyuszifül fityeg, a másikon strasszkövekkel díszített mobilékszer. Ahogy a borító változik, úgy tudjuk individuálisra formálni a postaládánkat, a képernyőkímélőnket, a számítógép asztalán, vagy a telefon kijelzőjén megjelenő képet, válogathatunk, vagy akár készíthetünk saját csengőhangot, kedvünk és hangulatunk szerint változtathatjuk meg profilképünket. Mindez nemcsak az individuális iránti igényünket fejezi ki. Tulajdonképpen játék ez a javából. Az internetet nemcsak informálódásra használjuk fel, sokkal inkább a kapcsolatteremtésre és a játékra. Ez nem feltétlenül jelenti a konkrét játékot bizonyos meglévő szoftveren. Arról van szó, hogy a színesség, a választási lehetőség egyre nagyobb kínálata megadja annak hátterét, hogy a bennünk rejtőző gyermek élvezze a világ sokszínűségét, és az önkifejezés számtalan módját.
A nyugati társadalom egyre inkább hajlik erre a játékosságra. A nyilvánosság egyre több spontaneitást és keresetlenséget enged meg. Ma már viszonylag kevés helyen kívánják meg azt a merevséget, amit néhány évtizede még nemcsak a nyilvánosság előtt, de a napi szintű érintkezésekben is jelen volt. A digitális technika egyre olcsóbb és nagyobb elterjedése gyakorlatilag nem a világ okosodásához, hanem a színesedéséhez vezetett.
Aki úgy gondolja, hogy ez az emberiség elbutulásához vezet, annak nem árt visszarévednie a múltba. Sajnálom, hogy nem léteznek megbízható statisztikai felmérések arról, egy-egy évben hány ember volt okos és hány buta. Feltételezem, a számok nem változnának annyit, mint gondolnánk. A homo ludens nem gyűri maga alá a homo sapiens-t. Amiképpen a technikai eszközök sem butítanak többet, mint amennyi butaság amúgy is van. Gondoljunk csak arra, hogy abban a korban, amikor volt már teljes körű iskolázottság, modern tanulási módszerek, de senki nem játszott digitális eszközökkel, hányan maradtak a nyolcadik általános végére félanalfabéták, vagy funkcionális analfabéták. Azok, akik ma lehülyézik a fiatalokat, egykor kaptak elég szidást a Beatles és a hosszú haj miatt. Most nem a fejrázás az elsőszámú ellenség, hanem a technikai fejlődés.
Ugyanakkor felnő egy generáció, amelynek igénye van a játékosságra, az egyéni kifejezésmódokra, és ennek üzenete egyfajta életigenlés. Végigtekintve öngyilkosságjelölt évtizedeinken, van ebben egy mélységesen jó üzenet. Az életigenlés a reménységet hordozza magában, s ettől már csak néhány lépés választja el az embert, hogy mélyebb igazságokra is rákérdezzen.