A legmagasabb magyar állami kitüntetéssel, a Magyar Szent István Renddel tüntette ki Áder János augusztus 20-án Kertész Imrét. A régóta súlyos beteg író személyesen vette át a kitüntetést a Sándor-palotában. „Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. (...) Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek.” Kertész összes műve ezt a problémakört járja körül, mindegyikben egy kicsit más oldalról közelítve.
Elfogadta Kertész Imre a Szent István Rendet – konyves.blog.hu
Szent István napján sokan kertészkednek. És Szent István napján, no meg annak előtte is, sokan Kertészeznek. Az előbbiben nincs kivetnivaló, akinek nem ünnep, ne vegye magára. Ez utóbbiban sem lehetne, ha nem egy Nobel-díjas író, a jobboldali interpretációban sokszor leimrekertészezett, a balliberális hagyományban pedig a zsidó identitás egyik emblematikus alakjáról lenne szó. Merthogy Kertész Imre elment és hazajött, azt mondta, hogy nem lehet élni ebben az országban és mégis legnagyobb betegségében anyanyelvének helyét választotta, a diktatúráról való tapasztalatát nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali totalitarizmusokra sem volt félénk kivetíteni.
Élete identitásküzdelem, ahogy maga mondja: „Külön öröm számomra, hogy ezeket a gondolatokat az anyanyelvemen, magyarul mondhatom el. Nagyszüleim még gyertyát gyújtottak a Sabbat beálltakor, péntek este, de nevüket már magyarosították, és természetes volt számukra, hogy a zsidóságot a vallásuknak, a hazájuknak pedig Magyarországot tekintsék. Anyai nagyszüleim a Holocaustban lelték halálukat, apai nagyszüleimet a Rákosi-féle kommunista hatalom pusztította el, amikor a zsidó aggok házát Budapestről az ország északi határvidékére kitelepítették. Úgy érzem, hogy e rövid családtörténet mintegy magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét.”
Szenvedéstörténet, talán az egyik kulcsszó a kertészi életműben. Hogy a nyelvet másként használja ennek leírására, hát ez lehet sokak számára a bökkenő. Ahhoz, hogy a szenvedésről derűsen, iróniával, attól eltávolodva, mintegy távolságtartó objektivitásban is lehet beszélni, ehhez nem vagyunk hozzászokva. Még egy dologhoz semmiképp, ami a családtörténetet egy tágabb kontextusba helyezi: az ország szenvedéstörténetébe.
A 20. században akkora mennyiség gyűlt össze a szenvedéstörténetekből, ami akaratlanul is széttördelte a közös emlékezés lehetőségét. Országcsonkítás, vagyonvesztés, haláltáborok, osztályharc, identitás és nyelvvesztés, ezek a század nagy eseményei. Ez utóbbiban benne vannak már az ún. határon túli magyarok is. És ez mindenkiben másképp csapódott le. Volt ahol elhallgatták, volt ahonnan elmenekültek, volt, amikor csendben továbbmondták és volt olyan is, hogy ezért az emlékezéséért súlyos börtönévek jártak. Itt civilizációs hiátus keletkezett, feltorlódott a feldolgozatlan múlt. Ehhez hozzányúlni a minden helyzetet azonos mércével mérő szubjektív távolságtartással, ez sokak számára meg nem emészthető történés. Márpedig Kertész Imre számára az. Ami a 20. század Magyarországán történik, adja azt az alapélményt, amiből írásai nemcsak ön-, hanem közösségi reflexiók is lesznek, amelynek erkölcsi dilemmáit nem könnyű az érzelmek szintjén nemhogy feloldani, még csak elfogadni sem.
Mi is a probléma? A jobboldal és benne a mai kormánypárt, nem mellékesen személyesen a miniszterelnök, aki sajátos utat választott – most a gazdasági döntésekről nem beszélve – a nemzeti identitás és az ország jövőjének vizionálásában, és ez jelenleg nehezen helyezhető el abban a globális térben, amit ma európai értéknek gondolnak bizonyos körök, nos ebben a gondolkodási mezőben a nemzeti és egyetemes nehezen fér össze, különösen ha a szenvedéstörténet nem a második világháborút követő baloldali interpretációs modellben történik, amelynek megkérdőjelezése fél évszázadon át fel sem merült.
Kertész Imre nem állt be a táborokba. Ez az, amit nehéz megemészteni. A szabadságot. Hogy egyszer felszínre kerül a kívülállás lehetősége. Ezért nehéz a megértés, mert addig magyarázkodás van, hogy miért nem lehet(ett).
Lehetett. És lehet. Ez a kertészi viszonyulás (üzenete).
És ez a viszonyulás most a dogmatizmus elevenjébe vág. Akik eddig erkölcsi magaslatként és a magyar jobboldal élő „ellenszobraként” tekintettek rá, most csalódtak. Nem Kertész Imrében, saját magukban. Az általuk képviselt szabadság egyoldalúságában, ahogy azok is, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy egy jobboldali konzervatív miniszterelnök előterjeszti a legmagasabb elismerésre azt, akit épp arról az oldalról kritizáltak a leghevesebben.
Ez a történet mégis az egyik legszebb a magyar újkori történelemben. Keresztényebb a szentistváninál (vö. István-Koppány történet végkimenetele, a felnégyelő megsemmisítés példájának statuálása), a nagyság elismerésének, a nemes be- és visszafogadás gesztusának krisztusi gyakorlása. A másik oldalon pedig épp ennek elfogadása. A visszatalálás gyönyörűsége a nyelvbe, a közösségbe, patetikusan: a hazába, amelyhez mindig is tartozott.
S hogy ez mennyire egyértelmű kellene legyen? Említsük meg nevét a másik kitüntettetnek: Rubik Ernőnek, akinek életműve egy nemzet önbecsülésének vitathatatlan része.
A vitathatatlanon vitatkozók nem Kertész Imrében, Rubik Ernőben vagy Orbán Viktorban csalódtak, csupán önmaguk dogmatikus alapállásában, hiszen így vagy úgy, de nehezebb lesz a sematikus gondolkodást ráhúzni a – krisztusi – kölcsönös elfogadásra.
(Utóirat helyett). Még egy mondat Kertész Imrétől: „Az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeket cserbenhagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép.”
Hozzászólások