Holnap ilyenkor már javában szavazunk, illene hát egy közéleti blogon, amilyen a reposzt, erről a roppant fontos közéleti eseményről írni. Persze, tudom, hogy a kampány hatodik sebességben száguld, politikai hirdetések, kampányzárók, kiállások és elhatárolódások, telefonos „megkeresések” és botrányok, lejáratások követik egymást, sokunknak (mindenkinek?) már agyára is megy ez az egész. Én most is ugyanúgy várom a végét, mint minden alkalommal, egyfelől kíváncsi vagyok, másfelől tényleg megcsömörlöttem mindattól, amit közélet címen az elmúlt időszakban bemutattak nekünk.
Mégis, mindezekkel együtt sajnos nem tehetünk úgy, hogy elzárkózunk a világ és a történelem elől, hiszen az életünket nem egy amerikai filmben, hanem a valóságban éljük, Európában, Magyarországon, ott és úgy, ahogyan a Jóisten megadta, ahogyan a tehetségünk, a szorgalmunk és a lehetőségeink révén alkalmunk van rá. Bizony, mindnyájunknak fontos, hogy biztonságban élünk-e az országban, hogy elengedhetem-e este a gyermekeimet, hogy milyen az egészségügy és az oktatás, hogy mennyit vonnak le a jövedelmünkből adók formájában és mennyit kapunk esetleg vissza abból. Fontos, mindnyájunkat érintő kérdés, hogy az adóforintjainkat mire költik, hogy támogatják-e a „nagy közösből” a gyermekvállalást, a sportot vagy a művészeteket, a nyugdíjasokat megbecsülik-e, mint ahogyan az is mindnyájunknak érdemi kérdése, milyen értékeket és elveket tart fontosnak egy megválasztott kormány.
Ezekről a kérdésekről a demokráciákban a választópolgár dönt, mégpedig úgy, hogy alkalomadtán a politikai pártok kínálatából választ, szimpátia és program, elköteleződés és meggyőződés révén, vagy éppen dühből, indulatból, valaki ellen.
Persze, lehet az egésztől elfordulni, lehet azt mondani, hogy ez engem nem érdekel. Nem érdekel, mert megcsömörlöttem az egésztől, nem érdekel, mert mindegyik párt ugyanolyan, nem érdekel, mert úgysem rajtam múlik, nem érdekel, mert nem találtam olyat, aki engem megszólított volna. Ez is választás – rábízni a többiekre a döntést, és viselni a nem-döntés következményeit. (Személy szerint én soha, semmilyen kérdésben nem szerettem, ha mások döntöttek helyettem, ha lehetett, mindig én választottam, ha nem tehettem, nem esett jól.)
Megértem őket is, éppen ezért senkit nem beszéltem rá arra, hogy igenis, menjen el szavazni. (Na, jó, azért volt egészen pontosan kettő darab próbálkozásom baráti körben, de rájöttem, hogy ezirányú tevékenységem felesleges.)
Annak nagyon örülök, hogy az elszakított, vagy éppen a külföldön élő magyarok is szavazhatnak. Ez így van rendjén: Összetartozunk!
Én mindenképpen elmegyek szavazni, csakúgy, mint 1998 óta mindig. És ugyanúgy fogok szavazni, mint 1998 óta mindig.
Nem azért, mert bárki megvett volna. Gyakran hangzik ez a vád egyesek részéről, hogy lám-lám, bizonyára azért beszélünk, írunk, gondolkodunk úgy, ahogy, mi, lelkészek (alles zusammen, mint ha nem lennének kivételek), mert elköteleződtünk (természetesen anyagi oldalról) a kormánypártok iránt. Pedig nincs itt semmi összeesküvés, korrupció. Személy szerint én (és azon lelkipásztor kollégáim, akiknek a közéleti véleményét ismerem) elvből, értékek mentén szavazok, azért, mert így látom jónak a hazám, a családom, a jövőnk szempontjából, mert ezt diktálja a józan eszem, és azért is, mert a többi jelölt (nevezzük őket ellenzéknek) inkább riaszt, mint vonz, mert nem mondtak semmit, amiért alternatívaként gondolhatnék rájuk. Ilyen egyszerű ez az egész.
Itt minden szívfájdalom nélkül elmondom, leírom ezt és egyéb, közélettel kapcsolatos véleményemet, elvégre ez egy közéleti blog, az pedig sehol nincs törvénybe foglalva, hogy a papoknak, lelkészeknek ne lehetne véleménye közéleti kérdésekről. Persze, tudom, a politika nálunk megosztó erejű, vannak, akik örülnek a véleményemnek, mások pedig nem, és olyanok is akadnak, akik a fogukat csikorgatják. És olyanok is, akik tiszteletben tartják, amit írok és gondolok, akkor is, ha nem értenek egyet velem.
Azt soha nem tenném meg, hogy a vasárnapi igehirdetést felhasználva, amolyan áthallásosan, vagy éppen nyíltan hitet tegyek egy adott politikai erő mellett vagy ellen. Nem, az istentisztelet nem ennek a helye és ideje, az istentiszteleten az élő Ige szól, az evangélium, aki pedig istentiszteletre jött, akár véletlenül betévedt vagy jó okkal érkezett, annak az evangéliumra van szüksége, és nem másra. Úgy is mondhatnánk: a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését, várja a szabadulást, a Szabadítót, nekünk pedig Róla kell tanúságot tennünk. Kegyelem, ha erre van lehetőségünk! Ugye, élünk vele?
Úgy gondolom, lenéznünk sem szabad a polgárokat: felelős, felnőtt emberként mindenki el tudja dönteni, hogy kire, vagy kire ne szavazzon. Ha pedig a választópolgárok mégis rossz döntést hoznak, ne feledjük: szabad rossz döntést hozniuk. Legfeljebb -ez is a demokrácia oldala- mindnyájan viseljük annak következményeit.
Holnap tehát választunk, mert ez állampolgári jogunk, és -megértve a távolmaradók tüntetését is- állampolgári kötelességünk. Szavazzunk belátásunk szerint, tegyük meg, ami rajtunk múlik, a többit pedig bízzuk az Örökkévalóra. Úgy hiszem, ez lehet a legjobb döntésünk.